Hiszem, hogy előbb utóbb mindenkinek eljön az a pillanat az életében, amikor úgy érzi, valami hiányzik abból a boldogságnak nevezett puzzleból, valami nem teljesen áll össze, valahogy a belső intuícióid súgják, hogy nem vagy a helyeden.
Általában ekkor van az, hogy ráeszmélünk, keresünk valamit, csak nem tudjuk pontosan, hogy mit. Ebből meg még ráadásul többször is kijut egy életben. Ez a pillanat nekem 2020 februárjában jött el, a 25. születésnapomon.
Éppen egy nehéz időszakomat éltem. Nincs mit ezen szégyellni, a fájdalmat meg kell élni, át kell érezni, máskülönben hogyan is tudnánk mi az a boldogság. Sok dolgot csak magának a dolognak az ellentétével tudunk megmagyarázni, mondta is Carl Jung, amikor erről olvastam tőle egy könyvet, pontosan ebben az időszakban.
Pár héttel a világjárvány beköszönte előtt, alig néhány nappal a születésnapomat megelőzően tört össze a szívem és lett vége egy nagyon meghatározó és hosszú kapcsolatomnak. Már Portugáliában éltem ebben az időszakban, úgy, ahogy most is itt élek, immáron két éve. Egy szakítás nagyon fájdalmas tud lenni. Főleg akkor, ha már azt sem tudjuk, milyenek is voltunk a kapcsolat előtt… vagy milyenek lehetnénk a kapcsolat után… Aztán tovább viszed ezt a kérdést, hogy milyen is vagy igazából TE?
Úgy értem, nem az, akit a társadalom formált. S nem is úgy értem, hogy milyen vagy barátnőként, diákként, élettársként, barátként, gyerekként, szülőként, szomszédként, lakótársként és még sorolhatnám, hanem TE, magadként.
Te, mint ideszületett lélek milyen vagy, mennyire ismered magad, vagy egyáltalán mennyire ismered magad azon a komfortzónán kívül, amiben vagy. Úgy éreztem, túl sokáig jelentették a párkapcsolatok ezt a komfortzónát az életemben, és bizony 25 évi együttlét után magammal sem tudtam, mit is szeretnék, milyen is vagyok én.
Mi az a puzzle, amit ÉN, mint erre a Földre tévelyedett kis lélek ki szeretnék tenni az életemben, és hol is kellene összeszednem a darabkáit.
Ebben a nagy elmélkedésben döntöttem úgy, hogy megkeresem magamban azokat a viszonylag régen eltemetett álmokat, amiket olyan szépen ringattam korai húszas éveimben. (Nem mintha, olyan öreg volnék, csak kicsit talán szentimentális és érzékenylelkű.)
Visszatérve, álmok.
Valamiért biztos álmodtam róluk. Mind álmodunk valamiről. Ezek az álmok, hiszem, hogy valójában a legbelsőbb énünkből fakadnak, abból az igazi belső gyermekből, akik vagyunk, csak valahogy mégis mindig találunk kifogást, hogy ne legyünk.
Aztán ezeket a nagy társadalmi játékban szépen elfelejtjük és mások leszünk, legtöbb esetben minden is leszünk, csak nem önmagunk. Egyik iskolát járjuk ki a másik után, keressük az igazit, több pénzt akarunk, sikert akarunk, elismerést akarunk, megbecsülést akarunk, de valahogy azok a fránya álmok meg csak-csak kimaradnak. Arra a gondolatra jutottam, itt kezdődik az, amikor az is kimarad, hogy önmagad legyél.
Tudom, nem a világ vége 25-nek lenni. De ha belegondolsz, hogy mindennap felkel a nap és le is nyugszik, és ezzel minden napnak vége szakad, nem is tűnnek a dolgok olyan lassú lefolyásúnak. 2020 februárjában, a 25-öt betöltve mégiscsak arcon csapott az a valóság, hogy ácsi, az idő rohamosan gyorsan szalad, ezek az álmok pedig aztán tényleg nem fognak várni, ha tetszik ha nem, megöregszem. Megöregszünk…
Annyira szeretnénk az egonkkal azt hinni, hogy ez nem velünk történik meg, de aztán mégiscsak észreveszed, hogy már nem igazán operálsz úgy, mint pár évvel ezelőtt… Ilyenkor szoktam hallani a barátaimtól is, hogy már a másnap is 3 napig tart, és a kezed sem nő vissza, ha levágják, mondja is a jó magyar szólás. Aztán ott állsz, nézel magad elé, mint Jenő a moziban, mélázva, hogy miről is álmodtál fiatalon. És már nem vagy fiatal…És igazából miért nem tettél semmit, hogy a helyeden legyél és boldog legyél? Önmagad legyél.
Gondoltam, nem várok tovább, a Google igazán jó barátom, ha segített lediplomázni, kétszer is, nézzük meg, hátha segíthet másban is, például hol is tudnék önkéntes munkát végezni, elutazni valahova igazán messze, egy másik kultúrába, megismerni teljesen más perspektívákat, kilépni a komfortzónából. Akkor is, ha ez nagyon ijesztő.
Így akadtam egy lehetőségre Peruban. Egy helyi önkéntes programra jelentkeztem és legnagyobb örömömre alkalmasnak is találtak, hogy kapjak egy lehetőséget, és még a nyáron elutazhassak Limába, hogy ott helyi gyerekekre vigyázhassak.
Annyira izgatott lettem, emlékszem hetekig hívogattam anyut Portugáliából, hogy szó szerint kiugrik a szívem a helyéről. Szegény már majdnem el is hitte, hogy a lányának ennyi idősen kardiológiai problémája lett, aztán gyorsan emlékeztettem őt is meg magamat is, hogy semmi baj, csak indulok Peruba. INDULOK…PERUBA… Ez a kis mantra határozottan jobb és olcsóbb megoldásnak bizonyult, mint elmenni csináltatni egy Holter EKG-t az egyszer biztos.
De aztán a koronavírus közbeszólt. A heves szívdobogás meg lelassult. A világ pedig megállt. A lehetőség hibernálva lett. Meg kicsit én is.
Legnagyobb boldogságomra 2021 elején, télen viszont csörgött a telefonom, hogy indulhatok. És el is indultam.
Ezt persze sok dolog megelőzte, főleg kétségek a jelenlegi vírus körülmény miatt. Majdnem az egész környezetem az út ellen volt. Jobbról, balról azt hallgattam, hogy várjam meg a pandémia végét. Peru veszélyes. A számok veszélyesek… a vírus veszélyes…a pandémia veszélyes… egyedül menni veszélyes…nőként veszélyes…lányként veszélyes…szőkeként menni veszélyes. (Nem vicc, ez is szóba jött, talán utóbbit meg is értettem, festett, nem festett, mindig is megvoltak a pillanataim…) Én meg szépen odavágtam mindenkinek, hogy, ha a jó Isten vigyáz rám, vigyázni fog rám ott is. De többet nem várok.
Semmire sem, úgy amúgy. Mert az említett telefon csörrenése óta már megjártam 2021-ben Spanyolországot, Dél-Portugáliát, Mexikó legfelkapottabb részét és közben még az Azori szigetekre is elnéztem. Szóval dacolva mindennel és mindenkivel elkezdtem tervezgetni a perui utamat is. Ami, mint most már tudom, sorsfordító élménynek bizonyult.
2021 augusztus.
Az önkéntes munkám közel három hétre szólt Limába, így egy kicsit előbb indultam el, hogy Cusco felé vegyem az irányt, és a program előtt ellátogassak egy két helyre, amik szintén régóta szerepeltek a legnagyobb álmaim között. Egyedül, egy hátizsákkal vágtam neki az útnak. Nem fért be sok minden, de most már tudom, még ez is több volt, mint amire szükségem lehetett volna. Egy pár cipőt, 5 pólót, 2 nadrágot, egy pulóvert, egy dzsekit, alsóneműket, egy fogkefét, egy fogkrémet, egy törölközőt és egy szappant tettem el, Ezenfelül csak az olyan tényleg szükséges dolgok voltak nálam, mint telefontöltő, gyógyszerek, útlevél, maszkok stb…
Az egyik kedves bartánőm éppen pár nappal az utazásom előtt látogatott meg Lisszabonban. Olyan jól jött ki a dolog, hogy ő akkor repült vissza Budapestre, amikor én Madridba, ugyanis onnan ment tovább a repülőm Limába, majd Cuscoba. Mikor kiléptünk a lakásomból, készített rólam egy videót, ahogy a hátamra kapom a kék hátizsákom, és azt mondta: „Lilla elindul megváltani a világot egy hátizsákkal.” Hát… a világot végül nem váltottam meg, magamat viszont igen.
Majdnem egy teljes napig utaztam, mire megérkeztem a szállásomra, ami egy annyira minimál hostel volt, hogy egy ágyon meg egy zuhanyzón kívül tényleg nem érdemes többet elképzelni. A szoba 8 személyre volt tervezve, emeletes ágyakkal. Ittlétem alatt végig egyedül voltam, a hostel vezetője összetört szívvel panaszkodott arról, hogy a több mint 200 férőhelyes létesítmény bizony csak 20%-on üzemel a körülmények miatt.
Megérkezésem után egy napig szörnyen fájt a fejem, Cusco 3400 méterrel fekszik a tengerszint fölött, a magasság okozta nyomást, ami hirtelen éri az embert pedig elég komolyan kell venni. Ezen kívül hulla fáradt is voltam, 7 óra volt az időeltolódás, valamint a gépen is fájdalmasra ültem a hátsó felem.
Mindenesetre a fejfájást volt a legkönnyebb gyorsan kikezelni, ugyanis a hostelben ingyen és mérhetetlen nagy kedvességgel kezdték el tömegszám jóformán letuszkolni a torkomon a kokaleveleket, hogy azokat egy jó kis kokateával borítsam majd nyakon.
Mielőtt valaki nagy izgalmakba esne, igen, a kokalevél valóban a cocain egyik alapanyaga, de ebben a formában, amiben fogyasztják a helyiek és a turisták, teljesen ártalmatlan, nem okoz függőséget, de legnagyobb meglepetésemre tényleg nagyon sokat segített a rosszullét leküzdésében. Kedves barátaimat pedig el kellett keserítenem ,hogy szuvenírként kokalevél helyett maximum alpacás kulcstartót fogok tudni visszacsempészni Európába.
Aznap délután még elmentem kicsit sétálni, megnézni merre tudnék élelmet vadászni, SIM kártyát szerezni, vizet venni, ugyanis Peruban, ha csak nem akarsz valami nagyon csúnya betegséget elkapni a szennyezett csapvíz miatt, erősen tilos azt meginni. Tekintve, hogy nem volt még internetem, teljesen vakon indultam el, lesz, ami lesz, nézzük, meg merre vagyok a városban. Nagyjából elkezdtem fejben jegyzetelni, hányszor fordultam jobbra meg balra, hogy visszataláljak majd GPS nélkül a hostelhez, ha esetleg nem találnék SIM kártyát még aznap.
Gyorsan eszembe jutottak szeretteim kedves és aggodalmas sorai a már említett szőkeségről, gondolom nem nehéz kitalálni, hogy csak az ötödik „itt mentél el jobbra, mert itt volt egy ilyen kis bódé” után esett le hogy az összes utca totál ugyanolyan, és mindegyiken van egy kis bódé… jól el is tévedtem.
Sikerült kikötnöm Cusco nyomornegyedében rögtön az első napon. A szívem szakadt meg a látványtól.
Úgy éreztem, hiába az a sok cikk, amit eddigi életemben olvastam a szegénységről, vagy a képek, amiket látunk a médiában arról, hogyan élnek emberek a világ egyes részein, mindez minimális szelet abból a fájó valóságból, amikor ez élőben tárul eléd. Úgy éreztem egy hang nem tudna kijönni a torkomon, ha most valaki betalálna egy olyan egyszerű kérdéssel, hogy hogy is hívnak. Épp hogy járni tanuló kisgyerekek próbálták az utcán árulni portékájukat, az idősebbek a koszban és porban ülve kínálták a levágott csirkéket az út szélén, mindenki próbálta azt eladni, amit éppen csak tudott. Egy bolhapiachoz tudnám hasonlítani a jelenetet, csak borzalmas higiéniai körülmények között.
Tekintve, hogy már nagyon éhes voltam, gondoltam veszek néhány gyümölcsöt azoktól, akik ezeket árulták, nem kellett több, mint 1 másodperc realizálni, hogy mennyit tudsz ezzel segíteni itt.
Rögtön meg is álltam az első hölgynél, aki kedvesen rám kiabált, hogy vegyek tőle valamit. Sajnos nem találtam nála gyümölcsöt, a néni főleg gyufát, zacskózott fűszereket és fokhagymát árult. Megköszöntem, és már indultam volna mire megkérdezte, hogy mi van, ha csinálok róla egy fotót, és fizetek érte, mert tudja az ilyesfajta turistáknak nagyon szokott „tetszeni” ez a dolog.
Gondoltam rendben van, annyira kis lelkesen mosolyogott és legalább pénzt is tudtam neki adni, és bevallom. átfutott az agyamon nekem is, hogy ezeket a képeket meg szeretném majd mutatni az otthoniaknak.
Egy perui sol-t kért, ez a helyi pénznem. Ezt nagyjából 0,20 centnek vagy 70 magyar forintnak kell elképzelni. Megkérdeztem tőle, hogy adott- e ma már el valamit, kicsivel több, mint délután öt óra volt. Azt mondta ma még nem, de köszöni az egy sol-t, mára csak ennyi volt a bevétele. Közben le sem sült az arcáról a büszkeség és az öröm…
Elballagtam és totálisan elfelejtve, hogy mit is kerestem, megálltam egy kisutcában venni gyorsan 3 mély nagy levegőt. 70 forint… 20 cent... Napi bevétel... Ismételgettem magamban, mert az agyam nem tudta befogadni. Úgy csapott meg a felismerés, hogy mennyire is kiváltságos vagyok az életemért, hogy mindig volt hol laknom, mindig volt, mint ennem és soha nem kellett aggódnom azért, hogy ki veszi ma meg a kis fűszereim az utca szélén a porban. Kiszállt a vér az arcomból…
Úgy érzem hajlamosak vagyunk annyira készpénznek venni olyan minimális dolgokat az életben, minthogy van fedél a fejünk fölött, van mit ennünk, érezhetjük az otthon melegét és még felsorolhatnék száz meg száz olyan dolgot ide, amiket ezek az emberek nem tudnak elmondani, mégis végtelenül boldogok. Panaszkodunk a mosogatásra, pedig valójában azért koszos a tányérunk, mert volt mit ennünk. Panaszkodunk a házimunkára és a takarításra, pedig valójában van otthonunk, amit ki tudunk takarítani…
Ezen a napon még rengeteg gondolatot pörgetettem a fejemben arról ,hogy milyen is megszabadulni a materiális világ adta dolgoktól és mennyire hálás lehetek minden kis apró csodáért, amivel körbe vesz az élet. Ennek a néninek a kedves mosolyáért. A helyiek vendégszeretetéért a hostelben. A kisgyerekek rám csodálkozó tekintetéért. Katalizátorként hathat az életedre, ha ezzel a hálával éled a mindennapjaid. És ezzel meg is tanultam Peruban az első leckét a belső békémhez. És még mindig csak este nyolcat ütött az óra….
A következő napokban Cusco meseszerű energiáival, természeti kincseivel és gazdag történelmével ismerkedtem. Tudniillik, az Inka Birodalom, a spanyolok hóditásai előtt, közigazgatási, politikai és katonai hatalmának középpontjaként Cuscot jelölte ki. A helyiek elképesztően spirituálisak, sokan még ma is beszélik az ősi indián nyelvet, a kecsuát, valamint legtöbben az anyatermészethez és a pozitív energiákhoz térnek vissza gyógyulásért, legyen szó fizikai nyavalyákról vagy lelki traumákról. Így történt az, hogy rengeteg barátom lett, akik megosztották velem például a helyiek által széles körben használt növényről, az ayahuascáról szóló tapasztalataikat is, valamint így mutattak be egy helyi sámánnak, aki kokalevelek és virágolaj segítségével tartott nekem egy ceremóniát.
Nem tudom, hogy aki olvassa éppen ezt a blogot, mennyire ismerős a spirituális világban, ki, mennyire ismer meditatív gyakorlatokat, vagy éppen ki hisz az energiákban, amit mindannyian máshogy nevezünk, függően vallási és kulturális hátterünktől… Ez a blog számomra nem arról szól, hogy bárkit meggyőzzek arról, hogy menjen el Cuscóba meditálni és keressen egy sámánt, az én tapasztalataimat szeretném megosztani.
A szertartás előtt kissé még szkeptikusan és félve ültem le a sámánom elé, nehéz megérezni intuíciókból, ki is valódi gyakorló közülük és ki szélhámos, de a kezdet, hogy nem kért tőlem pénzt, mondván az beszennyezné a kokalevelek szentségét és nem is ezért nyúlt segítő kezet felém, mindenesetre jó jel volt. Az, ami ezután következett, egészen sokkoló volt számomra is. Hozzá teszem, ez a bácsi nem ismert engem sem az internetről, az ég adta világon nem tudott semmit azon kívül, hogy Lillának hívnak. Szétterítette a kokaleveleket és beszélni kezdett hozzám. És csak beszélt. És beszélt… Mindenről… A szakításomról, a családomról, a szüleimről sőt a kislányomról is, aki már elmondása szerint alig várja, hogy megszülethessen.
Nem szeretnék belemenni a részletekbe, túl személyesnek érezném, de olyan dolgokat mondott el, amiket egy pszichológus is kötve hiszem hogy évek alatt ki tudott volna húzni belőlem. Lefagytam.
Azt mondta a bácsi, hogy ne aggódjak, ő segít, mert látja, hogy tiszta és jó szívem van, csak nem tudok elengedni dolgokat, de megkéri az ősanyát, akit az inkák pachamamanak neveztek el, hogy vegye el a rossz energiáim és mutasson utat, mert szükségem lesz rá Limában, amikor elkezdem az önkéntes programot a gyerekekkel.
Elégette a „rossz” kokaleveleket, elmondta a kecsua nyelven szóló mantráit, majd mintha valaki gyomorszájon vágott volna, minden ok nélkül zokogni kezdtem.
Éreztem, hogy valami kiszakad a mellkasomból és tényleg leesik rólam egy csomó gyerekkori, múltbéli fájdalom és harag, rossz energia és sértettség, amiről még csak nem is tudtam, hogy valahol mélyen még mindig ott rejtőzik bennem. Az elmúlt éveimet nem mással töltöttem, mint saját magam megismerésével, megfigyelésével és megértésével. De ez most, mintha kétszeres sebességre felkapcsolta volna az elmúlt évek minden tapasztalatát és gyógyulását. Azóta is olyan könnyedség és boldogság jár át, amit szerintem ritkán érzünk egy élet alatt. Ahogy írtam az elején, a fájdalmat is át kell élni, ki kell belőle venni a maga csodáját, csak így tudsz igazán gyógyulni, nem pedig, ha eltemeted és elkönyveled rossznak.
Végre úgy igazán megértettem, hogy milyen csodás dolgokat is tanulhatok ezekből a csalódásokból és nem kell ezeket az érzéseket elítélni, részét képezik a szeretetnek is és az elengedésnek is. A következő napokban pedig ezzel a mérhetetlen tiszta szeretettel és hálával a szívemben barangoltam Cusco legcsodálatosabb helyein.
Három túra fért bele az időkeretembe, három csodálatos helyszín, három abszolút lélegzetelállító látvánnyal.
Elsőként a Szivárvány hegység felé indultam, másnéven Vinicuncához, ha rákeresnétek a térképen. Az andoki hegységek részét képezi ez a valóban, szivárványszínekben pompázó hegylánc vonulat, 5200 méter magasban tengerszint felett. Az út nem tűnhet hosszúnak, mindössze 1,5 kilométer elérni a szivárvány hegység kilátópontját, de a levegő olyan mérhetetlenül sűrű ilyen magasságban és annyira borzalmasan hideg is van, hiába tűz a nap, hogy még így is, hogy heti 3x járok kickboxolni is komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem igazán vagyok formában.
Az a másfél kilométer pedig egy jó 2-3 órás séta volt még közép tempóban haladva is. A kokalevél és a belőle készült kokakaramella és kokacukorka megint csak nagy segítség volt, de mentálisan is bőven ott kellett lennem fejben, hogy végig csináljam a túrát.
Amikor megtettem az utolsó 50 méteren a tyúkszemnyi lépéseimet egyszerűen elállt a lélegzetem. Soha ehhez fogható hegységet nem láttam, valóban a szivárvány ezer színében pompázott minden a szemem előtt, hátra fordulva pedig hófödte hegycsúcsokban gyönyörködhettem. Elmondtam egy hangos köszönömöt az életemért, hogy komolyan ennyi idősen ezt megélhetem, és hogy képes voltam egyedül nekivágni ennek az útnak, és egyszer sem jutott eszembe visszafordulni, sem lovat bérelni, amire amúgy van lehetőséged. De gondoltam én már csak azért is végig sétálom az utat. Már csak azért is megmutatom, hogy nekem nem kell ló, hogy felmenjek a hegytetőre. Erős vagyok, független és keményfából faragtak. Megoldom. Igaz, nem is igazán volt nálam pénz a lóra de ez a sztori mégiscsak jobban hangzik. :)
Második túrám, azt hiszem talán emiatt küldött el a legtöbb ismerősöm melegebb éghajlatra, a híres Macchu Picchura vezetetett. Nem hazudok, ha azt mondom, 15 éve álmodoztam arról, hogy egyszer feljutok ide. Életem egyik legszebb pillanata volt meglátni az inka város sokáig elhagyatott romjait. Minden egyes kis érzékszervemmel próbáltam magamba szívni a látványt, érezni a szelet a bőrömön, megfigyelni a város részleteit, megérinteni a romokat, a sziklákat, a falaakt, átadni magam az örömnek, hogy egy ekkora álom végre valósággá válik, és felszívni azt a rengeteg energiát, amit itt lehet érezni. A Macchu Picchura vezető úton végig rázott a hideg. Minden porcikám tele volt hálával, hogy egy ilyen csodálatos élményben lehet részem. Ki is csordult egy könnycsepp a szememből, amikor végre a citadellán álltam.
Utolsó túrám talán a cseresznye volt a habos tortán, egy gleccser tóhoz mentem. A túra itt sem volt egyszerű, levegő hálaistennek volt, a Szivárvány hegységgel ellentétben, de az út fel a hegytetőbe és a lagúnához elképesztően meredek. Lovat itt is lehetett volna bérelni, erre persze magasról tettem ismét. Olyan csodálatosan működik ez az energia dolog, hogy maga a tudat, hogy biztos lélegzetelállító látvány fog fogadni nagyon jó üzemanyagként szolgált. Szinte felszaladtam a hegytetőre. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszerű volt a művelet. Miután sikeresen visszatettem a tüdőm, nyelvem és egyéb kifulladt belső szerveim oda ahova valók, próbáltam felfogni, amit látok.
Egy gleccserek által körbevett kristálytiszta kék vízű lagúna látványa fogadott. Egyszerűen meseszép volt. Találtam egy sziklát, még úgy 20-30 méterrel a turistatenger felett, ahova nem igazán ment fel senki. Gondoltam megnézem magamnak, milyen még fentebbről a kilátás. Ezekre nem igazán találok szavakat. Itt hagyok szépen csendben egy képet, talán tud beszélni helyettem.
Hazafele úton a túra csoportunk megállt egy étteremben vacsorázni. Miközben mindenki jóformán belefejelt a tányérjába a fáradtságtól, vagy éppen, megint csak a tengerszint feletti magassági viszonyok okozta hányingertől émelygett, én jóízűen és vidáman falatoztam a többiek között. Annyira feltöltött az a pozitív energia, amit ezen a csodálatos természeti helyen szedtem fel és szívtam magamba, hogy abszolút nem is voltam fáradt. Az egyik legkedvesebb emlékem erről a vacsoráról, ahogy odafordult hozzám egy perui srác, megkérdezte honnan jövök.
Mikor válaszoltam neki, hogy magyar vagyok, szegény srác két hányás között annyit tudott csak kinyögni: és téged mivel etetettek abban az országban, hogy ennyire vasból vagy? Mikor elment az illemhelységre, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám és a következő falat előtt megválaszoltam magamnak kérdését: erőspistával. Az otthonon merengve kellemes érzés töltött el, és egy új gondolat is megfogalmazódott bennem. Az otthon valójában nem egy hely, csak egy érzés. Egy nagyon kellemes érzés, amit pontosan ilyen emlékek jelentenek, egy-egy íz, egy felderengő hang anyától, egy repülő madár emléke a Badacsonyi hegytetőről, egy kedves ismerős mosolya a helyi pékségből. Ekkor rájöttem, hogy Magyarország már nem az otthonom. Portugália sem az otthonom. Peru sem az otthonom. Egy hely nem lehet az otthonom. A saját otthonom vagyok és ezek a szép kósza emlékek, mind ezt az otthont jelentik számomra.
Sokan kérdezték tőlem azt is, hogy nem félelmetes-e egyedül utazni. Az a helyzet, hogy ha egyedül utazol, sosem vagy igazán egyedül. Nem tudom, pontosan milyen magyarázat tud erre szolgálni, véleményem szerint egyszerűen a pozitív energia vonzza a pozitív energiát, de ha egyedül vagy és boldog, magabiztos és tényleg jól érzed magad, az emberek ezt észreveszik, és nagyon szívesen keresik a társaságod. Sokkal inkább, mintha egy falkában bóklásznál…Végtére is, te mentél már oda bárkihez, akit körülvett még három, négy vagy öt másik ember?!
Így történt az, hogy rengeteg barátot szereztem, rengeteg embert ismertem meg Peruban, olyan perspektívákat hallottam, amikből hiszem, többet sikerült tanulni, mint az iskolapadban az 1x1-ből.
Idegen perui család hívott meg ebédre, helyiekkel táncoltam egy szórakozó helyen, megismerkedtem egy nagyon kedves fiúval, aki az Amazonasban élt évekig és mesélt az élményeiről a tiszta, érintetlen természetben. Boldogságról és elfogadásról diskuráltam egy perui idegenvezetővel, venezuelai lánnyal beszélgettem aktuálpolitikáról, találkoztam egy szerelemes párral a vonaton, akik elmesélték mennyit harcoltak a távolsággal, hogy együtt maradhassanak, de kávéztam filozófia professzorral is akivel Nietzscheről elmélkedtünk órák hosszat. Ezenkívül megannyi kedves lélek sodródott az utamba. Még híresnek is éreztem magam úgy 2 percig, amikor egy venezuelai srác megállított, hogy készítsünk egy szelfiet, mert elképesztő, hogy találkozik egy igazi albínó lánnyal. Szegényt nem akartam kiábrándítani, hogy az albínótól elég messze állok és a hajam is festett platina, de kimondottan kedves emlékként őrzöm ezt is.
Ha egyedül utazol és készen vagy nem csak a szemeddel látni, de a szíveddel is érezni, akkor annyi csodálatos dolog történhet veled, arról nem is beszélve, hogy saját magadat is sokkal jobban sikerül megismerni és ez olyan szabadság érzetet is ad, hogy tényleg nem az fog pörögni a fejedben, hogy ki és mit gondol rólad.
A Cuscoban eltöltött néhány napom után ideje volt elindulni Limába, hogy megkezdjem az önkéntes munkám.
Amennyire képes voltam kapcsolódni az anyaföldhöz Cuscoban, annyira megfosztva éreztem magam ettől Limában. Mit is érdemes tudni ilyen téren a fővárosról? Lima levegő szennyezettsége a harmadik legrosszabb helyezést kapja jelenleg a Földön, ennél rosszabb levegő minőség már csak Kabulban (Afganisztánban) és Lahoreban (Pakisztánban) van. Délután érkeztem meg Limába, de egy árva napsugarat sem láttam. Előszőr csak azt hittem esőre áll az idő, de gyorsan felfogtam, hogy nem bizony, nem esni fog…Azért fehér az egész égbolt mert ez a valóság, színtiszta légszennyezés és smog.
A reptéren már várt rám Carlos, ő szállítja el az érkező önkénteseket a szállásra. Nem beszélt mást csak spanyolt, nagyon sok mindent elmagyarázott a programomról, aminek ugyan felét sem értettem de nagyon hálás voltam érte. Eddig nem említettem, de az egész egy hónap alatt végtelenül áldottnak éreztem magam a portugál nyelvtudásomért, szerintem egy latin nyelv ismerete nélkül nehéz elindulni ebbe a régióba, de legalább az angol ismerete elengedhetetlen. Bár az is megesett, hogy egy panamai sráccal kiderült, hogy németül tudunk kommunikálni, szóval soha nem mondd, hogy soha.
A szállásomat az önkéntes társaimmal valahogy így kell elképzelni: kaptunk egy „pótanyukát”, Cecíliát, aki főzött ránk és etetett minket, és az ő családi házának a tetejére felhúzott kis helyen aludtunk. Tulajdonképpen a szobánk egy háztetőre feltett kis bunker volt, négy téglafallal és néhány ablakkal, a szobában pedig 2 emeletes ágy volt. Hárman osztoztunk ezen a pár négyzetméteren, éjszaka néha szörnyen hideg volt, volt, hogy sapkában és kabátban kellett aludnom. Melegvízben nem igazán tudtunk zuhanyozni, már, ha volt amúgy is elég víznyomás zuhanyozni. Mindennap hatkor keltünk, hogy busszal elinduljunk az önkéntes munkavégzésünk helyszínére, Pachacutecbe.
A lila házikó tetején látható a kis "bunkerünk"
Pachacutec, Callao tartományban fekszik, Lima egyik külvárosi szegletében, az egyik legrosszabb és legszegényebb nyomornegyed Peruban, de egész Latin-Amerikában is szörnyen rossz híre van.
Ha eddig figyelmesen olvasta valaki, hogy milyen érzések kavarogtak bennem Cuscoban, amikor a szegény környékre és piacra tévedtem, annak most meg kell értenie azt is, hogy Cusco kimondottan „gazdag” város a turizmus miatt és az a szegényég, ami ott sokként hatott rám, szó szerint tíz százaléka sem volt annak, ami Pachacutecben várt.
Könnyekkel küszködve írom le most is, jóformán három héttel az itthonlétem után ezeket a sorokat. Ez a település nem színes. Nem látsz színekben pompázó virágokat. Sem kék eget. Nem látsz zöld parkokat, sem lombkoronás fák százait. Düledező házak végtelen tengere, sár, por és kosz. Hontalan kutyák, szemétdombok és borzalmasan rossz higiéniai körülmények. Az utakat nem fedi beton. Csak sár. Az iskolák nem működnek a koronavírus miatt immáron több mint másfél éve, itt szóba sem jöhet az online oktatás. A gyerekek, akiket tanítanunk kellett, nem tudnak tanulni már hosszú ideje, sokan elmúltak 8 évesek, de küszködnek az olvasással. Itt kellett most nekünk tenni valamit.
Beérkezik a busz Pachacutecbe és alig van 5 perced összeszedni magad, hogy ne az az egy kérdés pörögjön szüntelenül a fejedben, hogy mégis mit tudsz te tenni itt… Reggel 7 óra, megérkeznek a gyerekek.
A bal oldali kis sárga házikó szolgált az iskolának, ahol mi voltunk a tanítók
Gyönyörűek, okosak és végtelenül boldogok, hogy ott vagyunk velük. Szeretetre vágynak, figyelemre vágynak és iszonyatosan szeretnének tanulni. Ez volt az első néhány óra benyomása az első napomon. Úgy gondolom, végtelenül alábecsülünk olyan erőteljes dolgokat az életben, mint egy kedves szó, egy szeretetteljes ölelés, a legkisebb erőfeszítés a törődésre, legyen az egy mosoly vagy egy „köszönöm”. Annyira hálásak ezek a gyerekek, hogy érzik, valaki azért van ott velük, hogy figyeljen rájuk, hogy együtt játszhassunk, táncoljunk, énekeljünk és tanuljunk. Az utóbbi volt sajnos a legnehezebb. A nap végén mikor megjött a busz, hogy hazamenjünk, befordultam az ablak felé, felhúztam a csuklyát a fejemre, bedugtam a fülesem és próbáltam halkan sírni, nehogy mindenki észrevegye, hogy totálisan összeroppantam.
Úgy éreztem én itt teljesen felesleges és hasztalan vagyok, hacsak nem fogom ezeket a tündéri gyerekeket és viszem őket vissza Európába, és dugom be őket egy iskolába. Az esély, hogy kitörjenek ebből a nyomorból, számomra nagyon kevésnek tűnik. Hazaérkezve totálisan elment az étvágyam, iszonyatosan önzőnek és bunkónak éreztem magam, hogy Cecília, a pótmama főzte kosztot szinte csak megpiszkáltam. Felmentem a szobánkba és meredtem magam elé, hogy mégis mi történt. Az egyik társam jött oda hozzám, aki már előttem két héttel érkezett a programba. Azt mondta, tudja mit érzek, ő is ezt érezte, mindenki ezt érzi, de higgyem el, ők nekik nagyon is sokat jelent az, hogy mi itt vagyunk és senki nem várja el tőlünk, hogy mindent megváltoztassunk.
Összeszedtem magam és eldöntöttem, megpróbálok a lehető legtöbb szeretetet átadni a gyerekeknek, amit ki tudok csikarni magamból.
Végül nem én tanítottam nekik, hanem ők nekem. Végül nem én adtam nekik szeretetet, hanem ők tanítottak meg az életre. Négy-nyolc illetve tizenéves gyerekek tanítottak meg engem arra, hogy milyen önzetlenül a másik felé fordulni. Elgondolkoztam azon, miért is kaptam Istentől két kezet. Most már értem. Az egyikkel magamon tudok segíteni, a másikat pedig oda kell nyújtanom afelé, akinek szüksége van arra. Az élet a szeretet. A szeretet pedig az élet. Semmi másra nem tudok gondolni, ami ennél fontosabb lehet. Olyan önzetlenséget láttam ezeket a gyerekeken, ami tiszta volt mindenféle emberi elvárástól, konstrukciótól, befolyástól, önzőségtől. Olyan szeretet és önzetlenség járta át őket, ami úgy érzem, valahol a felnőtté válás során kiveszik belőlünk. Elkezdünk gondolni, azon, hogy ki mennyit érdemel meg az időnkből, kinek mit ne akarjunk adni, kitől mit tudnánk elvenni. Kár hazudni, hogy nem így élünk nap, mint nap, de sajnos ez így van. Kapcsolatokat építünk, elvárásokra és csalódunk, ha ezeket az elvárásokat nem elégíti ki a környezetünk, begurulunk, mérgelődünk, pedig igazából csak a saját önző elvárásainkban csalódunk, nem másokban. Ezt soha eddig nem láttam ilyen tisztán.
Olyan mélyen égtek belém bizonyos emlékek, amikről hiszem, utolsó napjaim utolsó óráiban is könnyekkel fogok visszaemlékezni. Általában a gyerekek velünk fogyasztották el a reggelijüket, ami néhányuk esetében nem jelentett többet egy darab mandarinnál, vagy egy almánál, vagy egy kiflinél. Volt egy kislány, Bricelda, egyszerűen olyan csodaszép babaarca van, hogy ha el kellene képzelnem egy angyalt a mennyországban, valahogy őt látnám a szemeim előtt. Egyik reggel megkért, pucoljam meg a mandarinját. Beleült az ölembe, olyan érdeklődéssel nézte, ahogy leszedem a mandarin héjat, hogy nap végén eltűnődtem, milyen csodálatos is a gyermeki elme, hogy úgy rá tud csodálkozni dolgokra, ahogy mi már felnőttéként nem igazán. Miután leszedtem a mandarin héjának utolsó kis darabkáját, Bricelda fogta, ketté szedte a mandarint és szemrebbenés nélkül nekem adta a felét. Mondtam neki, hogy köszönöm, de én már megreggeliztem otthon, és egye meg, szüksége van rá, mert a mandarin nagyon egészséges. Nem értette, miért utasítom vissza. De, hogy is tudnád elmagyarázni, egy ilyen csodálatos, tiszta, önzetlen kis léleknek, hogy te tisztában vagy vele, hogy amíg te bőségesen megreggeliztél, tudod, hogy neki mindössze ennyi van, és igazán nem akarod tőle elvenni. A mai napig, amikor úgy érzem, nem vagyok elég hálás azért, amim van, vagy valami bosszant, próbálok erre gondolni és emlékeztetni magam, mennyire hálás lehetek minden egyes kis falatért egy nap során. Néha úgy érzem, a nagy rohanásban meg sem rágjuk igazán az ételt, el sem veszünk annak zamatában, ízében, pedig ezek a dolgok igenis, hatalmas dolgok.
Egy másik kislánytól újra megtanultam értékelni a művészet szeretetét és a képzelőerőt. Sofia, mindössze 4 éves, de azt mondta nekem egyik nap, hogy ő imád festeni, mert a színek egészen érdekesek és ő most éppen 100 fajta színt lát. Ránéztem a festményére, amit éppen akkor készített. Semmi mást nem használt, csak a lila színű temperát, egy fehér papíron. Az egész papír lila volt. Elmosolyogtam és elcsodálkoztam. Egyetlen egy színben ő látott másik százat. Egy olyan helyen, ahol én nem találtam meg a színeket. Imádott festeni és rajzolni. Egyszerűen felfoghatatlan volt az érdeklődése számomra.
Gaeltől kaptam viszont a legnagyobb és egyben legfájdalmasabb leckét. Gael 7 éves. Kedvenc feladata az volt, amikor angolul próbáltuk a színeket megtanítani a gyerekeknek. Ehhez gyakran rajzoltam egy szivárványt, ráírtam angolul és spanyolul is a színek nevét, és együtt próbáltuk megtanulni, milyen színűre kell színezni az adott helyen a papírt. Amikor a szivárvány jól ment, tovább mentünk a játékban kérdésekkel, mint páldául milyen színű angolul az égbolt. Gael azt mondta „white”. Mondtuk, hogy nem Gael az nem a jó szó, az ég az „blue”. Gael tágra nyitotta gesztenye barna szemeit és mondta, hogy nem érti, miért „blue”. Mondtuk neki, hogy, hát mert az ég az kék. Gael tovább pislogott, mire kicsit megszeppenve kinyögte: „nem, te nem tudod jól, az ég az fehér, nem kék.” Borzalmasan szégyelltem magam. Nyeltem egy nagyon, hogy lemenjen a gombóc a torkomból. Fel tudod fogni, hogy egy 7 éves kisgyerek nem látott még kék eget? Esküszöm, nem hazudok, mióta visszajöttem, minden reggel felkelek, kinézek az ablakomon, felnézek a kék égre és rá gondolok. Megállok 5 percre és bámulom a kék égboltot. Fel sem fogom, hogyan tudtam ilyen dolgokat ezelőtt készpénznek venni. Ostoba és kissé ignoráns dolog volt azt gondolni, hogy milyen természetes, hogy ott a fejem fölött az a hatalmas valami, ami igazából kék. És ezeket a dolgokat, soha nem fogod tudni ugyanúgy készpénznek venni, miután „elveszíted” őket. Szóval, itt van valami, amit javaslok, tegyél meg minden egyes nap: kelj fel, menj ki a teraszra, menj oda az ablakhoz, nézz fel erre a csodálatos kék valamire, és gyönyörködj benne.
Ezzel együtt megtanultam értékelni az éjszakát is, a csillagokat és a holdat. Őket is elvesztettem. Közel három hétre... Nem volt sötét este, ahogy nappal sem kék az ég, úgy az éjszaka sem fekete. Éjfélkor még minden gond nélkül, lámpafény nélkül tudtam kint ülni a tetőn és írni a naplómba, anélkül, hogy bármi látási nehézségem támadt volna. Az éjszaka narancssárga volt. És nem hazudok, Lisszabonba visszaérve szinte kirohantam a repülőtérről, hogy felnézhessek az égre, hogy milyenek a csillagok. A mai napig ezt teszem, minden egyes éjszaka lefekvés előtt. Hálát adok értük, hogy bizony, ők ott vannak, és mennyire sokat jelent, hogy ők ott vannak…
Szabályosan megviselte a testem ez a pár hét a környezet miatt. Szerintem nem tudjuk, mennyire nagy szerepet játszik az életünkben a természet közelsége. Az anyatermészet energiája. Nem látni a már említett dolgokat borzalmas hatással volt rám és az egyetlen dolog, amit tehettem az a meditálás volt. Ez rengeteget segített. Nem tudtam elmenni este futni a közbiztonság hiánya miatt, reggel sem volt kevésbé veszélyes kimenni a házból. Cecília mindent megtett értünk, hogy finom házi kosztot készítsen nekünk, mikor szóltam neki, hogy vegetáriánus vagyok, azt is végtelen nagy kedvességgel fogadta. Mindennap megköszöntem neki, hogy mást készített nekem. De meg kellett értenem, hogy egy ilyen szegény környéken nem tudsz azzal a kiváltsággal sem élni, hogy egyáltalán egészségesen egyél. Szinte mindennap rizs, krumpli, tészta volt a menü. Amikor zöldséget láttunk, az olyan örömöt okozott nekünk, hogy elmondani nem tudom. Brutálisan kimerült a testem, tömegszámra vágytam a színtiszta cukorra. Nem szeretem a csokoládét. Nem szoktam édességeket enni és nagyon ritka az, ha valami ilyesmit megkívánok. Heti háromszor kickboxolok, rendszeresen járok futni, nem dohányzom és mindent próbálok megtenni az egészségem érdekében. De most jöttem rá, ez igazából megint csak egy luxus, amit megtehetek. Jobban átértékeltem az olyan lehetőségeket, amik egyáltalán ott állnak az életemben, mint lehetőség. Mert ezt mind elvesztettem Limában. Három hét alatt 4 kiló szaladt fel rám, olyan kimerült voltam, nem tudtam semmilyen természeti energiát felvenni, nem tudtam beszívni a napfényt, sem a friss levegőt, az egyetlen dolog, amivel a testem keservesen próbálta ezeket a dolgokat pótolni az a színtiszta cukor volt. Megértettem, hogy nem véletlen az, hogy Limában szó szerint minden sarkon árulnak valami tömény cukor tartalmú édességet. Felfogni azt, hogy Európában még arra is van választásod, hogy milyen életmódot folytass, és ennek ellenére néha megteszed azt is, hogy a lehető legrosszabbat választod, elképesztően össze tudja törni az egodat.
Az egész önkéntes program, a gyerekek olyan erőt adtak számomra, amit nem tudok szavakkal leírni. Olyan hálával tudok nézni a dolgokra, amit nehéz visszaadni, mert mélyen a szívedben tudok csak igazán érezni.
Máshogy nézek a lehetőségre, hogy tanulhattam. Bár néztem volna így előbb magára a kiváltságra, hogy tanulhatok. Ez volt a legnagyobb lecke ami ért, felfogni, hogy mennyire kiváltságos vagyok. Kiváltságos azért, mert egyáltalán láthatom a különbséget.
Peru emlékeztetett arra, hogy minden lélek okkal keresztezi az utam, és mindenkinek hatalmas szerepe van az életemben, teljesen mindegy, hogy ez a találkozás egy percig vagy egy hónapig tartott. Olyan önzetlen szeretet láttam és éreztem, amiről magának az életnek szólnia kellene. Azt hiszem, most kezdek el élni. 26 évet vártam arra, hogy elkezdődjönn az életem, ahol nem csak nézek, de a szívemmel látok. Emberek a legőszintébb mosolyukkal ajándékoztak meg tárgyak helyett, gyerekek öleltek meg, és szeretetteljes érintésük tisztán a bőrömbe égett. Olyan békére leltem, azáltal, hogy elengedtem mindent, ami a kényelmet jelentette nekem, hogy a szabadság és a hála egy egészen új formájával tudok most ismerkedni. Nem nyomta a lelkem a teher, amivel szerintem jó néhányan birkózunk minden egyes nap, hogy megfeleljünk, egyszerűen átadtam magam teljes lényemben a szeretetnek, hogy semmi más ne számítson csak a jelen, és hogy a jelenben hogyan tudok ezzel a szeretettel mozogni.
Azzal a céllal írtam meg ezt a blogot, hogy elmondhassam mit hoztam haza Peruból.
De ehhez szükségem lesz Rád is, és hogy megtegyél nekem valamit.
Kérlek, fogj egy papírt és egy tollat!
Írd fel magadnak a következőt: miért vagyok ma hálás?
Kezdd el egyszerű dolgokkal. Hálás vagyok, mert lélegzek. Hálás vagyok, mert élek. Hálás vagyok, mert ma ettem, hálás vagyok, mert ma láttam a kék eget. Hálás vagyok, mert ma láttam a csillagokat…
Kérlek, ha befejezted a listát, ami biztos vagyok benne, hogy sokkal hosszabb, mint gondolnád, nézz rajta végig. Nézd, mennyi csoda fér el az életedben.
Légy hálás minden napért és percért.
Mert ezért vagy itt.
Hogy boldogan élj.
És szeress.
Ezt a szeretet hozom haza Peruból, hogy most NEKED adhassam.
És hálás vagyok érte, hogy ezt megtehetem.
Egyáltalán nem bánom, hogy idesodort a sors, SŐT... nagyon jó dolgom van és már egy hét alatt is annyi élmény ért, ezen az 1500 fős kis thaiföldi szigeten, hogy néha le kell ülnöm, megkérdezni magamtól:
Majd elfogyasztom a reggelim, azt bámulva, hogy egy csapat vadon élő majom, hogyan ugrál 1-2 méterrel a fejem felett a fákon. Azt hiszem, ez pont annyira ragadtat el minden nap, mint Dobbyt egy zokni. Az arckifejezésünk is hasonló szerintem. 
