Nagyon nehéz most a gondolataim összeszedve leírni. Annyira sok minden formálódott meg bennem ez alatt a pár hét alatt, hogy teljesen új horizontok nyíltak meg a szemem előtt. Azért sem írtam egy ideig, mert ezeket mind el kell tennem magamban a megfelelő helyre, hiszen az a legfontosabb elsősorban, hogy bennem legyenek jó helyen, mielőtt bármit is ki mernénk jelenteni egy olyan nyilvános platformon, mint egy blog.

Nem írtam még a thaiföldi önkéntes munkámról sem, pont emiatt.

Nagyon más most ez az élmény, mint a perui önkénteskedésem. Nem csak amiatt, hogy most gyerekek helyett állatokkal, egy idős hölggyel és a ház körüli teendőkkel, valamint az akörüli kerttel kell jórészt foglalkoznom, hanem azért, mert más dolgokat kell előszednem magamban, hogy ezt mind meg tudjam tenni, úgy, ahogy elvárják tőlem. Vagy megpróbáljam feldolgozni azt, hogy nem sikerül ezeket úgy megtennem, ahogy elvárnák tőlem, vagy én magamtól.

Nagyon szép elágazóhoz érkeztem.

A fogadó papám nem mindig elégedett velem, sőt, eléggé filter nélküli emberről van szó, így egy újabb démon ült az asztalomhoz. Sértődékenység a neve, már vártam, hogy megérkezzen, régóta bújócskáztunk, főleg gyerekkoromban.

Nagyon nehezen bírtam a kritikákat.

Aki ismert régebben, az tudja, hogy néha nehéz volt velem beszélni, mert rettenetesen a szívemre vettem mindent, megsértődtem dolgokon és nem egyszer hallottam, amikor középiskolás voltam, hogy az „ember nem mer mondani neked semmit, mert hetekig rágódsz rajta”. Bizony, brutálisan idegesítő is tudtam (és tudok is) lenni. Végre nem is próbálom ezt szégyellni vagy letagadni. Ez is a részem. Talán, most végre úgy érzem, kevésbé kiabál bennem ez a rész.

Mit is tanultam meg a Sértödékenységtől az elmúlt pár hétben az önkéntes munkám során? Azt, hogy valójában rámutat bennünk részekre, amikkel félünk szembenézni. Ezért fáj a negatív kritika. 

Mert ha tudod, hogy valami nem igaz rólad, mert annyira önazonos vagy, hogy tudod ki vagy, miért is sértődnél meg azon, amit mások mondanak? Ha nem értesz egyet velük és nem veszed fel - mert ugyebár nem a te inged - akkor nem fog előbújni a kis démon. De ha valahol rágódsz rajta, mégiscsak érzed, hogy passzol rád az ing, nemde?

Na, hát én úgy érzem, egy egész ruhatár passzolt rám tizenéves koromban, a csíkos ingtől a pöttyösön át az élére vasaltig. Tudat alatt szépen fel is öltöttem szinte mindegyiket, csak a felszínen maradt meztelen ilyen téren az egom. 

Hogyan is köszönt ez vissza az önkéntes munkám alatt ebben a pár hétben?

Úgy, hogy a fogadó papám szinte minden egyes nap kiemelte, amit csinálok, az egyenesen katasztrófa. Egyik nap le kellett nyírnom a füvet a kertben. Hazajött, és szó szerint azt mondta, hogy egy vak is észrevenné, hogy ma a kisujjamat sem mozdítottam meg. Közben pedig anyut hívtam, hogy én milyen büszke vagyok magamra, hogy lenyírtam a füvet egy majdnem egy hektárnyi területen és bizony úgy elfáradtam, hogy megérdemelnék egy kiadós kalóriapótló lángost.

Bevallom, hallani ezeket a szavakat előszőr sokkoló volt, de 5 másodperc után úgy döntöttem, hogy nem a sértődékenységből közelítem meg a dolgokat, azért vagyok itt, hogy tanuljak, alázatot, a viszonyomat a munkával és magammal kapcsolatban. Így csak annyit kérdeztem tőle: „Meg tetszik mutatni, hogy kell rendesen füvet nyírni? Bevallom, fogalmam sincs róla, és elismerem, nem csinálhatok valamit jól, amiről csak ránézésre gondolom azt, hogy egyszerű.”

Mert valóban, lehet nekem két diplomám, dolgozhattam már különböző területeken, de az alázat pontosan erről szól. Ez az ember egész életében kertészkedéssel foglalkozott, én nem. Így biztos ezt is meg tudja nekem tanítani. És sikerült is neki. És így történt még ezer másik dologgal a hét során. Nem tudtam ellátni eddig kutyák sérüléseit, nem tudtam, hogyan kell átkötözni egy kiskutya lábát, fogalmam sem volt eddig, hogyan kell levágni a virágok leszáradt ágait és hiába tűnik egyszerű feladatnak, meg kellett tanulnom mindezt. És azt is, hogy rengeteg dolgot nem tudok. Nem gyönyörű ez? Megtanulni, hogy nem tudsz szinte semmit? Varázslatosan fájdalmas dolog ez. Szerintem nagyon szép.

Sokat tudtam ezeken a dolgokon gondolkozni. Újratanulni az alapoktól megbecsülni minden egyes ember munkáját, és mindenkire úgy nézni, hogy bárki bármit is csinál, mindannyian tudnánk tanulni a másiktól, mert borzalmasan kevés az, amit tudunk, mégis azt hisszük, hogy mi aztán tudunk mindent.

A legfájdalmasabb mondat pedig éppen ez lehetett volna, ha megint kiabált volna bennem a Sértődékenység démonja. Azt mondta a fogadó papám, hogy „Lilla, fogalmad sincs az életről.” Az a helyzet, hogy adtam magamnak egy képzeletbeli pacsit, amikor ennek hallatán, nyugodt szívvel, mosolyogva feleltem azt neki: „Tudom. Azért vagyok itt, hogy ezt tudjam.” És úgy érzem, Sértődékenység fogta magát, felállt az asztaltól, megköszönte a teámat és útnak indult, hogy máshol tegye dolgát. Itt végzett azzal, amivel kellett.

Sokan írtatok, azzal kapcsolatban is, hogyan mertem elindulni előre leszervezett önkéntes munkahely nélkül, mondván, hogy majd épp ott keresek valamit, ahol tudok. Valahogy vakon bíztam abban, hogy mindig ott fogok kikötni, ahol kell, és éppen azt fogom megtanulni, amit kell. Úgy érzem, jelenleg azért önkénteskedem ezen a kis szigeten, mert ezeket a dolgokat kell megtanulnom a következő állomás előtt.

Nagyon a szívemhez nőtt ez a család, néha úgy érzem, valóban lányukként szeretnek és bánnak velem.

A kutyák is rengeteg szeretetet adnak, nagyon nehéz betegként látni őket, de igazi öröm a szívemnek, hogy gyógyulnak, és ennek részese lehetek. A legutóbbi kiskutya, akit mentettünk, végül Susi lett a neve, sajnos elvesztette a szemét. Minap vittük el a szomszédos szigetre állatorvoshoz, ahol átesett az operáción. De nagyon gyorsan épül, és biztos vagyok benne, hogy teljes értékű élete lesz és próbálunk neki minden szeretet megadni, egyre kevésbé fél tőlünk.

S, hogy én jelenleg, hogy vagyok a félelemmel? Egyre kevésbé határozza meg a napjaim, a heteim és, hogy hogyan élem meg ezt a csodálatos valamit, amit létnek nevezünk.

 Hamarosan tovább kell állnom. Szeretnék pár napig kirándulni, mielőtt elfoglalom az új helyem és "állásom". Erről viszont már csak egy következő fejezetben írok. :) 

Köszönöm, hogy követtek,

sok ölelés,

Lilla

FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE