Sziasztok. Két hete már nem írtam Nektek.

Ez alatt az idő alatt sok mindenen mentem keresztül. Elbúcsúztam a gyerekektől az utolsó önkéntes munkám után, megünnepeltem a 27. születésnapomat, átmentem a düh és a csalódottság minden lehetséges fázisán a hazánk szomszédságában kirobbant borzalmas háború miatt, és jelenleg A Gyász Démonja is megtalált: elvesztettem egy fontos embert az életemben. Ez idő alatt pedig megérkeztem Kambodzsába is.

Itt folytatom utamat, itt nézek szembe azzal, amivel kell, legyen öröm az vagy bánat.

Hátrahagytam mindazt a szépséget, természeti csodát és melegszívű embereket, akiket Thaiföld ajándékként küldött az életembe. Maradhattam volna való igaz, de úgy éreztem, ideje indulni. Ennek legfőképpen az volt az oka, hogy találtam egy csodás, a perui önkéntes munkámhoz nagyon hasonló önkéntes lehetőséget Kambodzsában.

Egy hónapig leszek itt, ebből 3 hétig fogok tanítani egy nagyon szegény környéken működő iskolában nehéz körülmények közül kikerülő gyermekeket. Egy hétig most még utazok picit, rákészülök lelkileg a feladatra, „berendezkedem”.

Már most látom, Kambodzsában legalább annyira szegény nyomornegyedek vannak, mint, amiket Peruban láttam.

Elmentem egy Siem Riephez közeli városrészbe, amit egy folyó vág ketté. A folyó félévente egyszer az esős évszakban (mert, hogy vagy esős évszak van, vagy nagyon száraz meleg, az utóbbit élem most) megemelkedik, így a helyiek élete úszó faluvá alakul.

Borzalmasan szegény környék ez. Kambodzsa nyomornegyede. Nem az a fajta hely, amit bármilyen utazási iroda erőszeretettel reklámozna az irodáik ablakain vagy a netes honlapjukon, mint egzotikus úticél, vagy látnivaló. Sőt, a legtöbb ember nem fog ide jönni.

Olyan sokat vagyunk hajlamosak beszélni egy- egy utazás szépségeiről, ezt megannyiszor megteszem én is. Nem szeretnék képmutató lenni, ugyanúgy meglátogatom én is a szép helyeket bárhol, ahol vagyok, mint bárki más, és én is minden egyes kis porcikámmal végtelenül örülök és elveszek a szépben.

Azonban nem csak ezért kerekedem mindig útnak, nem azért vagyok itt, hogy csak a szépet lássam. Máskülönben, ahogy egy nagyon kedves barátom fogalmazott: „elhippiskedném” ezt az egészet és eszem ágában sem lenne szánt szándékkal szegényeknél önkénteskedni.

Azért is vagyok itt, hogy lássam azt, amit mi, oly egyszerű emberek szánt szándékkal szeretnénk sokszor semmibe veszni. Szeretnék olyan perspektívákat látni, amik egy hálával telibb életmódra tudnak sarkallni, hogy ne csak lássak, de értékeljek is.

De miért nem szeretnénk bizonyos dolgokat látni, a „csúnyát” látni? (Néha még én sem!) Mert túlságosan arcon csapna minket a valóság, ha ténylegesen szembesülünk, kellene mások valóságával.

Milyen valóságról beszélek itt? És kiknek a valósága ez?

Azoknak a valósága, akiket láttam Siem Riep úszó falvaiban. Azoké a családoké, férfiaké, nőké és gyerekeké, akik úgy élnek, hogy az elektromos vezetékek hiánya miatt minden háztartásban autóakkumulátort használnak az áramellátására. Ahol a képeimen látható folyó szolgál fürdésre és a ruhák mosására, ahol a képeimen látható szemétben játszanak a gyerekek.

És tudjátok mi a legsokkolóbb ebben a zord valóságban? A mosoly, amivel fogadnak. A mosoly, amit a jólétben elfelejtünk ismerni néha. Az önzetlenség, amivel továbbra is ezek az emberek adakoznak, a buddhizmus adta lelki béke, ami árad belőlük egyszerűen két dolgot tud kiváltani belőlem: vagy végtelen szomorúságot a saját ostoba gyarlóságainkat felismerve, vagy végtelen örömöt és reményt, hogy egyáltalán nem számít merre megyek, hogyan élek: már most megvan mindenem.

A szerető családom, a barátaim, az egészségem, az otthonom, az anyagi, fizikai és lelki biztonságom. És, hogy ezt bármikor elveszíthetem-e? Igen. De te is.

Elég a szomszédunkra nézni most, arra a megannyi szerencsétlen emberre, akik jelenleg egy olyan helyzet elszenvedői, amivé napról napra váltak.Nem szabad semmibe vennünk ezeket a dolgokat. A hála nem egy érzés, hanem egy szemlélet is.

Nem az elvakult pozitivitást szajkózom. Nekem is ugyanúgy megvannak az emberi, mindennapos panaszaim. De van lehetőségünk ezeket a panaszokat két lépéssel hátrébb állva szemlélni, venni egy mély levegőt, meditálni 15 percet és megoldást keresni. Elgondolkozni, van-e értelme a szituációban elsüllyedni, vagy van- e lehetőségünk más perspektívákat ragadni. Ez az, ami nekem mindig is nehezen ment, de mindaz, amit látok itt, vagy Peruban akár, segít megérteni azt a régi mondást: Lehet az a pohár félig üres, vagy félig teli.

De ha hálával szemlélsz dolgokat, szomjadat inkább csillapítja, mintsem erősíti az a bizonyos pohár.

További képek és bejegyzések:

Instagram: lillus_hege