Kicsit szeretnék mesélni a kambodzsai önkéntes munkámról és egy szomorú valóságról is. Úgy érzem szerencsém van látni ezt a valóságot, bármennyire is furcsán hangzik, tudom.

Úgy gondolom, ahhoz is szerencse kell az életben, hogy ezt a kontrasztot úgy érzékelhessem, mint az a szemlélő, aki a kiváltságosabbik oldalra született.

Siem Reap egy külvárosi részében, egy nagyon szegény környéken élek most, összesen három hétig. A kambodzsai vízum egy hónapra szól, ebből egy hetet elutazgattam. Szükségem van erre az egyensúlyra egyes állomások között, arról nem is beszélve, hogy egyre jobban körvonalazódik, hogy az utazásnál nagyobb szenvedélyem nincs ezen a Földön és végtelenül feltölt, hogy olyan dolgokat láthatok, amikről évekkel ezelőtt csak álmodoztam.

Visszatérve, Kambodzsa olyan szegény, hogy az összes önkéntes hely, amit találtam eltér a thaiföldi önkéntes munkámtól. Nem kapok sem ingyen szállást, sem ingyen étkezést a munkámért cserébe, ezeket én állom magamnak. Pont annyi pénzt fizetek magam után, amiből akár még mindig ellehetnék a dzsungalóban délen, napi két étkezéssel, de teljesen önszántamból vagyok most itt, egy szépnek nem mondható helyen, szegény körülmények között. 

Amit az iskoláról tudni kell, ahol vagyok, az az, hogy 2014-ben nyitotta meg teljesen egyedül Savon Pouk, nekem csak Mama. Ennél a hölgynél élek most, az ő iskolájában tanítok olyan gyerekeket, akik erről a környékről kerülnek ki, nagyon szegény körülmények közül, és nem mindegyikük tud iskolába járni. 

Hogy miért nem? Mert ilyen szegény környékeken bevett szokás az, hogy a gyerekek a háztartás körül vagy a mezőgazdaságban segítenek, mióta az eszüket tudják, hogy a családnak legyen mit ennie. Másik szomorú tény, hogy ezek közül a gyerekek közül sokan az utcán dolgoznak, például turistáknak próbálnak eladni mindenféle kis csecsebecsét vagy éppen a megmaradt gyümölcsöt, zöldséget a piacon. Savon, Mama, ezért nyitotta az iskolát, ahova a nap végén betérhetnek ezek a gyerekek, hogy felzárkóztató oktatást kapjanak. Vannak szerencsésebbek, akik iskolából jönnek, viszont nekik is bőven elkél a korrepetálás.

Mama ezt a helyet önkéntesekkel üzemeltetve álmodta meg, de a korona miatt ez az álom két évre leállt. Most egyedül vagyok itt, előttem volt itt egy másik lány, de egymást váltottuk. Mondanom sem kell, elkélne a segítség, több mint 35 gyermekkel vagyok, napi három órában. 

Sok olyan dologgal bírkózom meg, amivel úgy érzem, kevesen tudnánk, és nem félek kimondani, most nagyon büszke vagyok magamra, hogy itt tudok lenni. De ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, hogy ez semmi. Ezek az európai kényelmem berögzült kivetülései, az én megszokott kényelmes életemet "zavaró" tényezők mindcsupán, nekem ez egy átmeneti, új, nem ismert helyzet, semmi több, azért zavarhatnak ezek a dolgok, mert szerencsés vagyok, hogy nekem nem ez a megszokott. 

Nagyon sok család nem jut Kambodzsában tiszta, megfelelő minőségű vízhez, így sokan nem tudnak rendszeresen normális körülmények között fürdeni, vagy mosni. Vannak diákjaim, akik ugyanazt a ruhát hordják egy hétig, a negyven fokos hőségben, egy pici tanteremben ülve, rengeteg olyan szagot kell elviselnem, ami nem kellemes. De sokkal jobban sajnálom őket, hogy kénytelenek így élni.

A szállásomon az ablakok és ajtók annyira csálék, rendszeresen másznak be hozzám méretes pókok, repülő csótányok, ezek olyan félelmeket és undort váltanak ki belőlem, amit csak úgy tudok legyőzni, ha folyamatoan elismétlen magamban: "ők félnek tőlem, én vagyok a nagyobb". Tudom, nem kellene félnem tőlük, mégis félek. Pedig valójában ez is irracionális. 

Mama főz rám, és bár ízletes az étel, ami elém kerül, láttam a konyhát, tudom milyen higéniai körülmények között készült az, és néha ebbe jobb nem belegondolni. Kétszer kaptam gyomorrontást pár héten belül. 

Brutálist kihívást jelent összeállítanom a tanóráim anyagát, mivel nem csak korbeli, iskolázottságbeli különbségek vannak, de még egyes korcsoportokon belül van, akinek a latin ábécé szavai teljesen újak, van, akik már tudnak olvasni angolul, talán az iskolából jön ez a tudás, lehet, hogy egy előző önkéntes hagyta rájuk ezt.

Sokan kérdeztétek tőlem, hogy hogyan tanítok, ha nem beszélünk egy nyelvet. Nos, próbálom úgy összerakni minden tanóra anyagát ,hogy az instrukciók minimálisak legyenek, vagy, hogy én meg tudjam mutatni nagyon egyszerűen, egy példa segítségével, hogy mi a feladat.  Ezenkívül, ha nagyon megakadok, a Google fordító is sokat tud segíteni.

Jött olyan kérdés is néhány barátomtól, hogy miért pont angolt kellene ezeknek a gyerekeknek tanulniuk. Nagyon egyszerű a válas: általánosan elmondható, hogy azok vannak jobb helyzetben, tudnak több pénzt keresni, akik meg tudják szólítani angolul a külföldi turistákat, így elmehetnek ebbe a szektorba dolgozni, ők valamivel úgy látom jobban élnek, vannak opcióik. Ezenkívűl átveszünk alapvető matematikát is, ez nehezebb, azokkal, akik tudják angolul a számokat, jobban haladok ilyen téren is. 

Úgy érzem, most már eltelt két hét, nagyon szépen fejlődnek, bár vannak rosszabb napok, ilyenkor próbálom nagyon játékosra venni a figurát. Sokan már tudnak betűzni szavakat a kisebbek közül a csoportjaimban (kettő kisebbekből álló van), a tinik pedig két hét után nem is utálnak végre annyira. Megtaláltunk egy közös hangot, miután én is megtaláltam az enyémet, és rájuk kiabáltam, hogy figyeljenek. Azóta a kifejezés, amit a leginkább el tudnak folyékonyan ismételni az a „LISTEN TO ME!”.

Végtelenül megtisztelő, hogy ezek a gyerekek engem hívhatnak most ebben a három hétben tanárnéninek, és rengeteget tanítanak ők is nekem. Néha Miss Lilla vagyok, néha teacher, néha pedig csak egy megkocogtatott váll. :) 

A héten rengetegszer eszembe jutottak a középiskolai tanítóim, az is, hogy néha milyen tiszteletlenek tudtunk lenni velük, mennyi zajt csaptunk és nagyon más most a perspektíva másik oldalán állni.

Nekik szeretném ezt a fejezetet szánni, megköszönni, hogy hozzá járultak ahhoz az úthoz, amin most vagyok, és valójában mennyire fontosak és mennyire szeretném, ha többre lenne becsülve a munkájuk. Főleg, mert most értem meg igazán, milyen nehéz is ez.

Szeretném még egy rétegnek címezni ezeket a sorokat, és megragadni az alkalmat, hogy itt mondhassak köszönetet.

A múlt héten elindítottam egy online adománygyűjtést, amiből be tudnék szerezni az iskolába szükséges felszereléseket a gyerekeknek és biztosíthatnám, hogy Mama be tudja fizetni a villanyszámláját a következő hónapban, hogy a következő önkénteseknek (és persze Mamáéknak is) legyen fény az esti órákon a tanteremben. Sajnos Mama sírt emiatt, ha éppen nem tud dolgozni valamit, előfordul, hogy áram nélkül maradnak.

A célom 100 euró volt, de mire újra internethez jutottam és felmentem az oldalra, több mint 220 euró gyűlt össze. Ez annyi pénz, ami több hónapig is bőven kisegíti a gyerekeket, Mamát és biztosítja, hogy az iskola működjön.

Egyszerűen szóhoz sem jutok a jóságon, amit láttam tőletek és megvalósítottátok ezt a projektet, itt, velem, Kambodzsában. Ugyanis éreztem mindannyiótok segítő kezét ebben, amit nagyon köszönök, végtelenül hálás vagyok érte. Az Ő nevükben is nagyon köszönöm! 

TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE