Annyira sikerült beleszeretnem Vietnámba, hogy az elmúlt három hétben önző módon nem is akartam erről leülni írni. 

Vietnám eddig a legkellemesebb csalódás volt talán az összes eddigi utam közül. Egyszerűen csodálatos országról van szó. Hosszú buszos utakkal.  

Szóval öveket becsatolni, végig kísérlek titeket Vietnámon keresztül, hogyan is telt egy hónapom, mit láttam (röviden) és mennyi szép emlékkel gazdagodtam. 

Indulhatunk?

Délen léptem át a határt, Kambodzsa felől, gyalog. Ez nagyon vicces volt, igazi szökevénynek éreztem magam, aki hátizsákkal és csapzottan, negyven fokos hőségben, vízért kiáltva sétál át a katonák között a határon. Aztán meg még rám kiabáltak csak, hogy az élmény még valóságosabb legyen, ugyanis nem szabadott volna a határon húzódó monumentális kaput lefotóznom. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg a rám förmedő vietnami katonáktól, de végül átértem a "másik oldalra" és sikerült felülnöm az első buszomra is, ami 7 óra alatt elvitt az első megállómhoz: Ho Chi Minh- más néven Saigon városába.

Nem semmik amúgy a buszok Vietnamban, fekvő ülésekkel léteznek csak, ugyanis akkora távolságok vannak, hogy minden következő állomásra éjszakai járaton fekve utazik az ember lánya.

Jöjjön egy kis matek, hogy értsétek: 1 hónap alatt, dél-Vietnamból észak-Vietnamig nagyjából 2000 km-t tettem meg buszokon aludva az éjszaka sötétjében, magam mögött hagyva cirka 40 órányi utat a poros útban. Vagy az út porában. Hogy is volt az a magyar dal?! Na, mindegy. Lényeg, hogy nagyon utópisztikus buszos élményekkel gazdagodtam. Lehetne ilyen Zeg-Bp vonalon is. (De ezúton szeretném közölni a Volánnal, hogy kérnék részesedést az ötletért, legalább ennyi hasznom legyen a gerincfájdalmakból.)

Amúgy vicceskedést félretéve, kényelmesek voltak, csak nem európai testméretre szabottak.

Hamár, erre tereltem a témát, érdekesen tapasztaltam, hogy a vietnámiak nem igazán köntörfalaznak, ha a testméretről van szó. Vagy bármi más személyes dologról.

Imádnak olyan kérdéseket feltenni, minthogy „Miért vagy szingli?”, Mmennyit keresel?” Vagy betalálni olyan mondatokkal, hogy „kövér vagy”. Ez utóbbi velem is megtörtént. Hanoiban az önkéntes munkám során a koordinátorom pontosan így fogadott az egyik foglalkozás után, amit tartottam: „Hello Lilla! Mizu? Minden okés? Hogy te milyen kövér vagy!”

Látta, hogy kicsit elszomorodtam, vagy megdöbbentem, gyorsan hozzá is tette: "Nyugi, én is szültem már, tudom ez milyen."

Hát, mit is mondjak erre a helyzetre… nem jó, de nem is tragikus.

Saigonban csak 2 napot voltam amúgy, itt mentem el szavazni a választásokon, a nagykövetségen, de a város számomra brutálisan zajos volt, visszavágytam a természetbe, így Da Latba mentem, onnan rövidesen pedig Hoi Anba. Itt ötlött fel bennem először a gondolat, hogy abszolút tudnék élni ebben a csodás városban. Színek. Ez jutott eszembe, amint megérkeztem. Meg minden azt követő napban is, amit ott tölthettem.

Under the Coconut tree- A kókuszpálma alatt

Ez volt a hostel neve, ahol megszálltam. Szürreálisan pazar, szimplán p.a.z.a.r élmény volt itt lenni. Teljesen a szabadban éltünk a hostel szobában megismert, szintén hátizsákos haverokkal és barátokkal, egyszerűen nem is tudom mihez hasonlítani a helyet. Az egész igazából 4 bambuszfal volt, a bambusz falakon belül emeletes ágyak -baldachinnal a szúnyogok ellen (meg pókok, gyíkok és más kis állatok éjszakai távoltartására szolgált ez a mesebeli függöny), a fürdő és a mosdó igazából a szobán kívül volt csak úgy "ott hagyva" a semmi közepén, szintén néhány bambusz ajtóval a kiváncsiskodók elől némi titkot tartva. 

Hoi An valami mesebeli egy város. Éjszaka, az anno bevándorolt kínai kereskedők kultúrájának hatására megmaradt, az egész várost belep, szebbnél szebb lámpások hadai fogadnak minket mindenhol. A városon áthaladó kis folyón pici csónakok ezrei közül válogatva utazhatunk, és, ha szeretnénk kívánságainkat a vízre bocsátani, hogy azok azon lebegve ússzanak tovább a végtelenségbe, megtalálva helyüket, vehetünk kis úszó gyertya lámpásokat is. Így végeredményben, ahogy az a fotómon is látható, minden színekben s fényekben fürdik Hoi Anban, mindenhol van egy lámpás, mindenhol van egy csillogó szikra, mindenhol van egy szín. Varázslatos. Nem tudtam betelni vele, képtelen voltam.

Napközben bicikliket béreltünk, ezekkel tekertük körbe a rizsföldeket, azokon a vietnámi tipikus „kalapban” dolgozó helyiek pedig vidáman fogadtak minket bárhol, ahol megálltunk egy kis pihenőre, vagy szimplán gyönyörködni ebben a mesebeli tájban.

Olyan voltam megint mint egy kisgyerek, messzi, idegen tájakon barangolva, lenyűgözve attól, amit látok. Ha azt mondom Vietnám fotogén, még alig fejeztem ki magam.

Azt hittem ennél szebb már nem is lehet az ország, amíg meg nem érkeztem Ha Long Kikötőjébe, vagy később Sa Pa vidékére, fent Északon.

Ha Long Bay kiérdemelte magasan az egyénileg tákolt „Te vagy az egyik legszebb hely, ahol jártam” medálomat, Sa Pa pedig olyan csodás volt a rizsföldekkel, hogy sértés lett volna bármit is a nyakába aggatni, nem voltak rá szavak. Rizsföldek mérhetetlen végtelenségében túráztam.

Előszőr eltévedtem, és most előszőr talán kicsit elkapott valami pánik is, mert szó szerint internet és GPS nélkül, egy vaktérképpel a kezemben voltam a semmi, szószerint egy erdő közepén, nem volt turista útvonal sehol, a helyiek nem beszéltek szinte semmit angolul. Volt velem egy barátnőm. Megvan az a pillanat középiskolából, hogy valaki odafordul hozzád, hogy :”Megcsináltad a házit?”, a pajtás pedig azt mondja „Miért, volt házi?”. Na, pontosan ezt éreztem, azt a kis pánikot a szívemben, amikor a barátnőmhöz fordultam és megkérdeztem: ”Van róla valami fogalmad hol vagyunk”? És annyit felelt „Pont ezt akartam kérdezni Tőled én is”.

Ekkor jött két őrangyal az életünkbe. Két vietnami helyi, idős hölgy. Annyit értettek, hogy mi a neve a falunak, amit keresünk a barátnőmmel. Kézjelekkel: „kövessetek”. Ennyi volt. Követtük őket.

Egy olyan ingyenes túravezetést kaptunk, amit később meggoogliztunk, körübelül 60 euróért árulnak turistáknak. A legszebb, legeldugottabb, leggyönyörűbb kilátó helyekre értünk, amit csak egy helyi falu lakos ismerhet. Nem voltak szavaim. Képtelen voltam felfogni ezt a mérhetetlen szépséget, puszta természetet, a rizsföldek és a rizs teraszok tökéletes harmóniáját a kék égbolttal, a helyi úgynevezett vízi bivaly tehenek szabadon való mászkálását mellettünk, még vadkender ültetvényeket is mutattak nekünk a dombok oldalában. Nem tudok elég képet ide beilleszteni az észak vietnámi élményeimről, mert minden négyzetcentimétere túl csodás volt, el kellett tennem a kamerámat, leállítanom magam és feladnom, hogy képes legyek akár picit is úgy elkapni a pillanatait a körülöttem lévő tájnak, úgy, hogy az visszaadja a valódi szépségét.

És akkor még láttam számtalan gyönyörűszép helyi utcát, olyat is, amin egy karnyújtásnyira száguld el fél óránként a vonat a kávézókban ücsörgők mellett. Láttam egy hatalmas hegyek felett húzódó hidat, amit két ’isteni’ kéz tart. Láttam olyan barlangot, ami olyan volt mint egy illusztrációja annak, ahogy régen arról olvastam, hogy Anubisz egyiptomi isten a halottakat a túlvilágba vezeti.

Egyszerűen egy hónap, főleg úgy, hogy ebből két hónapot önkénteskedtem, borzalmasan, siralmasan kevés volt Vietnamra. Megígértem magamnak ,hogy visszajövök. Vissza kell jönnöm, mert egyszerűen beleszerettem. És annyit tudnék még mesélni. De annyit!

Mérhetetlenül hálás vagyok ezért az állomásért. Talán most még jobban, mint valaha. De tudom, mindig ezt mondom…

De maradjatok velem… volt még itt bőven más is. Volt még itt egy gyönyörű szép önkénteskedés. De erről később.

További vietnámi képeime itt találjátok: INSTAGRAM: lillus_hege felhasználó néven.