Amikor utoljára írtam éppen közelgett az első önkéntes munkám helyszínének búcsúja. Említettem, hogy kicsit utazni fogok és kirándulni délen, mielőtt elfoglalom a következő helyem.

Meseszerű, gyönyörű, lélegzetelállító, vicces, nyugodt, élményekkel gazdag – ezek az első jelzők, amik eszembe jutnak a napokról, amiket még délen tölthettem.

Ko Jum szigetéről a híres Railay Beachre mentem. Krabi tartományához tartozik az öbölnek nevezhető szakasz. Azért is „kellett” előszőr idejönnöm, mert február 4-én lejárt a vízumom, amit belépéskor kaptam, így el kellett mennem a krabi-i bevándorlási hivatalba meghosszabbítani azt.

Kapaszkodjatok meg, sorban állással együtt 25 perc volt, míg megkaptam a thai vízumot extra 30 napra. Portugáliában és Magyarországon is rendszeresen szenvedtem a bürokratikus dolgokkal, annyira rossz és türelmetlen vagyok bennük, hogy szinte tudatosan halogatom őket és elég sok mély levegőt kell vennem, amikor a portugál adóbevallásommal kell csatát vívnom.

Így kimondottan felszabadító érzés volt realizálni, hogy bizony, a nyugati modernitás néha elbújhat a keleti egyszerűség mellett.

Másrészt, mindenkitől, akivel találkoztam eddig Thaiföldön azt hallottam, Railay Beach kihagyhatatlan és mindenképpen érdemes megnézni. Igazuk volt.

Railay Beach a hozzám hasonló hátizsákosok Mekkája. Tele van fiatalokkal, akik szintén „leléptek” kicsit a rendszerből. Igaz, jó néhányuk csak bulizni jön ide, vagy útjuk közben beiktatják ezt az állomást, hogy bulizni IS tudjanak.

Ilyen téren kívülállónak éreztem magam, naponta tízszer kaptam meg a „mész bulizni ma este?” kérdést a hostelben, ahol megszálltam és körülbelül úgy éreztem, hogy 27 évesen nyugdíjasnak számítok a helyen. Az egomnak viszont kimondottan jól esett, hogy richtig mindenki azt hitte én is 22 éves vagyok. Azt hiszem a hidratáló krémem kapott most egy piros pontot.

De találkoztam két olyan emberrel is, aki ugyanazon okokból volt ott, mint én: ők is önkéntes munkákat vállalva járják Ázsiát és keresik a helyüket. Az egyik egy francia srác volt a másik pedig egy német lány. Nagyon gyorsan összebarátkoztunk és nagyon megkedveltem őket, velük töltöttem a napjaimat.

Minden reggel úszni mentünk Sarah-val, rengeteget tanultunk egymástól. 31 éves és ő is ott hagyta a munkahelyét, mint én, rendszeresen meditál, rengeteg dolgot osztottunk meg egymással. Megbeszéltük, hogy valahol mindenképp utolérjük egymást a jövőben, vagy talán egy másik életben.

Életemben nem láttam (még Mexikóban sem) annyira türkízkék és tiszta vizet, mint Railay Beachen. Egyszerűen csodálatos volt, kristálytiszta, a türkízkék ezer színében pompázott, a fehér homok pedig csak még ragyogóbbá tette. Félek a mélyvíztől, egy borzalmas diszkomfort érzéssel tölt el, ha nem ér le a lábam, hiába tudok úszni. Gyerekkorom óta azt hiszem, el fog kapni valami szörny alulról, még a Balatonban sem merek nagyon messzire bemenni, hátha lesben áll egy cápa… képes vagyok elhinni, hogy az édesvízben is megtörténhet velem az ilyesmi, ami egészen irracionális valljuk be. Egyszer rágoogleztam, talasszofóbiának hívják ezt a félelmet. Emlékezzetek ezekre a sorokra, mindjárt visszatérünk rá…

Railayen viszont olyan tiszta volt a víz, hogy ki mertem úszni szinte a nyílt vízre, mert még a strandtól 500 méterre is, hiába nem ért le a lábam, teljesen tisztán láttam mi van alattam, szinte már egy medencére hasonlított az egész. Imádtam minden percét ezeknek a reggeleknek és javarészt délutánoknak.

Voltam sziklát mászni is, freestyle stílusban. Egy lagúnához mentünk le Jannal, a francia sráccal. Az út egyáltalán nem volt piskóta, csak néhány segítő kötél volt néhol kifeszítve az úton. Szerintem, ha látta volna előre a kedves hölgy, aki segített megkötni a biztosításom a zalaegerszegi K&H irodában, biztos, hogy beadott volna valami kérvényt, hogy kész öngól egy olyan lányra utasbiztosítást kötni, aki szószerint kedvtelésből biztosító kötelek nélkül sziklát mászik, és nem tesz jót a biztosító társaságnak az ilyen üzlet. Két nappal később hasonló körülmények között mentem fel egy másik sziklára is, ahol a mellékelt fotó készült. De az a helyzet, hogy teljes mértékben megérte a „szenvedés”. Csodálatos volt és imádok egyébként is ilyen helyeken mászni.

Imádom feszegetni ezeket a határokat, amíg még megtehetem. Pontosan ilyen emlékeket szeretnék gyűjteni, nem pedig tárgyakat.

Az egyik legcsodálatosabb napom pedig még hátra volt. Elmentünk egy túrára a környező szigetekre, Ko Poda, Ko Kai, Ko Thap részeit fedeztem fel. Egyszerűen nem találtam szavakat. Apálykor a szigetek között eltűnik a víz és egy homok ösvény jelenik meg, amin át tudsz sétálni a szigetek között, amiket kristálytiszta tenger vesz körül. Annyira csodálatos volt, hogy tényleg, képtelen vagyok leírni, a képeim pedig egyáltalán nem adják vissza a látványt. Végtelen hála járt át, hogy pár éve fogalmam sem volt, hogy ilyen csodákat fogok megélni és ezt egy „átlagos” vasárnapnak nevezhetem. Ezután, a szigetek körül könnyű búvárkodni mentünk. Életemben először csináltam ilyet, teljesen beleszerettem. Amikor először lemerültem nem hittem el, amit látok. Némó szerű halak csordái, óriás és színes korallok ezrei tárultak elém. A vicces rész viszont most következik.

Miután „végeztem” visszamásztam a hajóra és vártam a többieket. Az egyik lány fellépett a hajóra, és elkezdte mesélni, hogy mennyire izgatott volt, mert látott egy kisebb cápát. Odafordultam hozzá és szinte pánik jelleggel rásipítottam a lányra: „DID YOU SEE A SHARK?” Kicsit furcsán nézett, de nagyon izgatottan el kezdte mesélni: „Igen, de te hogy hogy nem láttad? Csak pár méterrel volt arrébb tőled.” Azt hittem helyből beleszédülök a vízbe a hajóról. Többszörösen felfogtam, hogy néha csak attól félünk, amit látunk vagy elképzelünk…

A túra vége egyszerre volt saját magam legyőzése és életem egyik legmaradandóbb élménye. Az Andamán tenger, ami körülveszi Thaiföld e részét, tele van, ahogy én neveztem el őket „vízi szentjános bogarakkal”, azaz fluoreszkáló planktonokkal, amik a mozgásra „aktiválódnak”. Ha kimész éjszaka, a totális sötétségben könnyű búvárkodni, olyan hatást kelt a látványuk, mintha a tejúton úsznál. Nem akartam kihagyni ezt az élményt, de brutális erőt kellett venne magamon, hogy éjszaka bele merjek ugrani a hajóról a nyílt, fekete vízbe és ne azon kattogjak, hogy milyen Kraken fog elkapni alulról. Viszont, amint megláttam a planktonokat körülöttem a talasszofóbiám is kicsit elnémult. Csodálatos élmény volt. Azt nem mondom viszont, hogy nem siettem vissza a hajóra.

Másnap reggel nagyon korán keltem, a napfelkeltében szerettem volna meditálni, viszont megzavart úgy 30-40 majom. Nem tudom mi történt, de egyik reggel megrohamozták a hostelünket. Végig néztem az erkélyemről, hogy úsznak a medencében, ugrálnak a tetőn, ellopják egy két ember teraszon száradó bikinijét. Egy karnyújtásnyira tőlem pedig egy mama majom mosdatta kismajmát. Egyszerűen kifolytak a könnyeim is, annyira édesek voltak. Nem támogatom az állatkerteket, az ócenáriumoktól felfordul a gyomrom és a cirkuszokat végleg betilttatnám, így elmondani sem tudom milyen varázsaltos volt majmokat ilyen szabadon látni, egy kismajmot figyelni, nem üvegen keresztül, hanem szabadon, úgy, ahogy annak termesztésen lennie kell. Annyira szépek, édesek voltak, teljesen elvarázsolt az egész látvány. Néha le kell írnom többször is a naplómba, hogy olyan élményekben van részem, amiket képtelen vagyok józanésszel felfogni.  

Ezután elmentem ismét úszni. A strandra menet hasonló élményben volt részem, mint Peruban, ha valaki olvasta az arról készült fejezetemet. Emlékeztek, hogy odajött egy srác, hogy készíthet-e képet velem, mert nem találkozott még albínóval? Tekintve, hogy már egész szépen lebarnultam, nem hiszem, hogy ugyanebből az okból, de belebotlottam egy csapat thai turistába, akik nagyon izgatottan jöttek oda hozzám, hogy fotózkodhatnak-e velem. Nem értettem. 6-an álltak sorba, hogy készítsenek velem egy selfiet, a mai napig nem tudom ezt hova tenni. Luczi Ricsi barátom jutott eszembe, állandóan mondogatja, mióta levágattam a hajam és platinaszőkére festettem, egészen hasonlítok Scarlett Johanssonra. Ha esetleg vele kevertek volna össze, akkor innen is üzenem Neked Ricsi: ám legyen igazad drága barátom.

Néhány itt töltött nap után egy 13 órás busz utazás keretében felutaztam Bangkokig.

Mit is mondhatnék Bangkokról?

Sokan azt kérdeztétek tőlem privát üzenetben, hogy biztonságosnak érzem-e. A válaszom igen, meglepően. Viszont borzalmasan zajos nekem, nagyon le akarják húzni a turistákat és alapvetően nem az én világom, de természetesen ez csupán egy perspektíva.

A bangkoki utam amúgy nem ment egyszerűen, őszintén szólva végül azt sem tudom, hogy sikerült eljutni Bangkokig. Ennyi csavar, tervezési hiba ritkán csúszott az elmúlt 2 évben az útjaimba. A taxi sofőröm úgy eltévedt a két átszállás helyszíne között, hogy végül el kellett navigálni az úticélhoz. Akkor kicsit megijedtem, amikor azt mondtam neki: „kell tenned egy U fordulót és utána balra kell kanyarodnod, és erre visszakérdezett: „és kétszer tegyek U fordulót?” Nem vagyok egy közlekedési zseni én sem, fogalmam sem volt, hogy erre milyen választ vár. Ezután törölték a csatlakozásom, ki kellett harcolnom, hogy áttegyenek egy másik buszra, mert fel kell érnem időben Bangkokba. Végül pedig majdnem nem szálltam le időben a buszról. Az a helyzet, hogy a thai emberek nagyon szégyellősek néha, és ha kérdezel valamit csak bólogatnak. Így amikor megkérdeztem a hölgyet a buszon, hogy „Bangokban vagyunk-e, le kell szállnom?” ugyanúgy igenlő bólogatást adott, mint amikor azt kérdeztem, hogy „Rajta kell maradnom még a buszon, tovább megyünk?” Néha tényleg nem lehetsz benne biztos, hogy értik, amit kérdezel, vagy szimplán meg vannak-e szeppenve, ilyenkor szoktam az ösztöneimre hagyatkozni. Internetem nem mindig van, hogy megnézzek valamit.

Bangkokban rengeteg buddhista templomot lehet meglátogatni, ezt imádtam az ott töltött pár napom alatt.

Bangkok után ismét egy 13 órás vonatút következett, Chiang Mai felé. Ezeket a sorokat már innen írom. „Szabadnapos” vagyok, értsétek úgy, eltávot kaptam ma az önkéntes munkámból. Ezúttal ismét gyerekekkel vagyok. Erről kicsit később… 

Sok- sok ölelés és köszönöm, hogy olvastok,

Szeretettel

Lilla

 TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE