Megosztok egy történetet, amit úgy éreztem eddig nem tudtam. Ha nehezen emésztitek meg a tragikus, halállal kapcsolatos híreket, kérlek, ne olvassátok tovább.

Amikor Ko Jum szigetén önkénteskedtem, a fogadó „papám” elmondta, hogy a 2004-es thaiföldi cunami egy túlélője. Sőt, egyike azoknak, akik beálltak önkéntesként a katasztrófa után segíteni. Hogy mi volt az ő feladata?

Segíteni összeszedni a holtesteket Phi Phi szigetén és megpróbálni beazonosítani az elhunytak személyazonosságát.

Sokkoló sorok ezek. Megdermedve ültem és hallgattam végig őket.

A fogadó papám bő egy óráig mesélt arról, hogy milyen volt átélni egy ennyire súlyos természeti katasztrófát. Nem emlékszem, hogy vettem-e volna levegőt mialatt mesélt. Olyan dolgok ezek, amiket teljesen máshogy élsz meg, amikor valaki ott áll előtted és a saját, első kézből megtapasztalt élményeivel, a saját szemszögéből mondja el ezeket. Amikor olvasunk valamit, vagy látunk, a hírekben felvételeket egy ilyen megrázó eseményről, közel sem fogható ahhoz, amikor valakinek látod, hogy a szeme előtt, emlékezetből játszódik le mindez.

Elmesélte, hogy mindenhol holtestek hevertek, a fákon, az utcákon, azt mondta borzalmas hullaszag terjengett a levegőben, nagyon nehéz volt lélegezni, mentálisan kizárni a fizikai ingert, hogy segíteni tudjanak. Az elkallódott útlevelek, amiket próbáltak összeszedni, vagy amiket elhoztak a családok a kijelölt segítő pontokhoz, -hogy az alapján segítsenek megkeresni elveszett szeretteiket-, stócokban álltak az adminisztratív tevékenységekre kijelölt helyeken. Mindenki kétségbe volt esve, mindenki sokkban volt.

Senki sem volt erre Thaiföldön felkészülve. A legtöbben azt hitték, hogy egy különleges apály jelenség szemtanúi és csodálkozva álltak meg a partok bámulni, hogy a tenger visszavonul. Amikor az első hullámok felsejlettek a messzeségben, az emberek azt hitték, hogy csak a dagály jön vissza. Szinte senki sem menekült. Sokakat emiatt a parton sodortak el a 6 méteres hullámok.

Günthernek volt egy barátja, Európából jöttek a családdal nyaralni akkor Thaiföldre. Egy apa, egy anya és egy kisgyerek. Reggel az apuka hotelben maradt aludni, mert fáradt volt, az édesanya azt mondta elmennek reggelizni. Sohasem jöttek vissza. Günther azt mondta az apa azóta is emészti magát.

Nem volt riadó, nem volt sziréna, a fogadó papám azt mondta, a mai napig nem lettek a thai-ok rendesen felkészítve, mi lenne, ha hasonló esemény súlytaná őket. Láttam a szigeteken, ahol jártam egy kettő helyen, hogy „cunami menekülési útvonal” de alapvetően mélyen el lett temetve a közbeszédben, mi is történt.

Senki nem beszél erről.

Annyira traumatizáltak az emberek, hogy mindenki inkább elnyomja a feledésbe, mi történt. Természtesen, mi, úgy érzem, többségében vagyunk olyan kiváltságos helyzetben Európában, hogy ha egy traumánál segítségre van szükségünk, számtalan szakember is rendelkezésünkre állhat. Teljesen más a helyzet egy olyan országban, ami sokkal szegényebb helyzetben van. Erre magától értetődően nincs módja a legtöbb embernek.

Günther azt mondta, Ko Jum szigetét is elérték a hullámok, kevesebb kárt okozva ugyan, néhány ember hunyt el, akiről tudnak, de a mai napig vannak partszakaszok, ahol nem lettek eltakarítva teljes mértékben a cunami okozta károk.

Elmentem egy ilyen partra.

A mai napig hever szanaszét néhány kiscipő, ruha személyes holmi és összeomlott házak darabjai. Döbbenetes volt látni, alig bírtam a könnyeimmel.

Sohasem csak is kizárólag azért utaztam, hogy szép helyeken láthassak. Azért is utazok ennyit, hogy lássam azt, megtapasztaljam azt, amiről bár hallunk, mégsem értjük teljesen addig, amíg nem válik a valóságunk részévé.

Azért utazok ennyit, hogy egy hálával telibb világszemléletet építhessek magamnak, hogy lássam, milyen szerencsés vagyok, hogy onnan jövök, ahonnan.

Kérlek, legyetek nagyon hálásak olyan alapvető dolgokért, hogy biztonságos helyen élhettek, egészségesek vagytok, van tető a fejetek fölött, van mit ennetek, van hol aludnotok, van kik szeressenek titeket, akiket viszont szerethettek. Nagyon nagy dolgok ezek, sokkal fontosabbak mindennél. Az élet maga fontos és értékes, ezt pedig nem érdemes egy percre sem elfelejteni.

FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE