Ko Jum szigete az új Roxfort

Élet a thaiföldi szigeten

2022. január 18. - lillushege

Legutóbb írtam, hogy az önkéntes munkámról is szeretnék írni Nektek, de annyi minden történt közben velem, hogy most inkább picit egy varázsvilágba szeretnélek titeket repíteni.

Az első hét után, eltávolodtam Phuket térségéből és átjöttem Ko Jum ici-pici szigetére. Itt kezdtem el az önkénteskedésem első fejezetét.

Dióhéjban, egy thai-német családnál vagyok, nekik segítek kutyákat menteni, ápolni, azokkal foglalkozni, illetve a házban, valamint akörül, főként a kertben segíteni rendet tartani. Sajnos. nekik ez már egyre nehezebben megy, idősödő koruk végett.

Eredetileg gyerekekkel szerettem volna lenni, de útközben úgy döntöttem, többféle önkéntes munkát is szeretnék megtapasztalni, valamint a járványhelyzet ismét elém állít néhány akadályt ilyen téren...de nem hagyom magam.

Most itt kell lennem, itt van rám szükség és itt tudok segíteni... meg megtanulni füvet is nyírni, ha éppen arról van szó. :)

Egyáltalán nem bánom, hogy idesodort a sors, SŐT... nagyon jó dolgom van és már egy hét alatt is annyi élmény ért, ezen az 1500 fős kis thaiföldi szigeten, hogy néha le kell ülnöm, megkérdezni magamtól:

"Ez itt most valóságos dolog? Vagy az egész csak a fejemben történik?"

Mert, hogy kicsit, olyan, mintha a Harry Potterben lennék, csak Csikócsőr helyett, és Sirius társaságát felválta, egy oldalkocsis kismotoron száguldozom egy thaiföldi nagymamával az oldalamon, ha el kell menni valahova.

Sütőtöklé sincs ebédkor, de házilag, kézzel elkészíteni a kókusztejet már sikerült megtanulni ebben a kis varázslatos kuckóban, ami bár nem a Roxfort, de azért egy nagyon menő pálmafaerdő közepén található.

Ko Jum szigete nagyon érdekes, teljesen elszeparálva érzem magam az egész modern világtól.

Mindössze 1500 fő lakja a kis birodalmat, többnyire "tengeri cigányok" vagy "thaiföldi vízi cigányok". A kifejezést nem én találtam ki, Délkelet-Ázsiában, az Andamán-tenger apró szigetein, (vagyis itt, Ko Jum-on is), él ez a népcsoport, eredetileg mokennek hívják magukat, de olvastam már a vízi nomád fordítást is.

2004-ig nem igazán tudott róluk a világ, akkor kerültek a nemzetközi média figyelmének középpontjába, amikor a cunami elemosta az otthonaikat. Sajnos itt is. Még most is látom néhány partszakaszon a 2004-es maradványokat.

Jön a kérdés, amit remélem, amúgy is feltettél volna: Hogyan kell elképzelni Ko Jum szigetét?

Kicsit olyan a hely, mint Luna Lovegood- kissé szokatlan, de nagyon eredeti és vidám.

Amikor megérkeztem, azt hittem, már nem tartozom a civilizációhoz, sőt, itt vagy nem vetette meg az a lábát, vagy alapvetően, nem is akarta. Mert ez a sziget így jó, ahogy van.

A szigetlakók 80%-ban megtermesztik a saját élelmüket, szabadon mászkál itt-ott egy egy tehén vagy csirke, mindenki halászik, megeszik a virágokat is, az európai szememnek furcsábbnál furcsább zöldségeket és gyümölcsöket is…És jelenleg én is, mivel a fogadó családom főz rám.

Bár néha nem merem megkérdezni, mi van ebédre. Vagy azért, mert előre félek, hogy az mennyire csípős, vagy mert szimplán jobb, ha néha nem is tudom. De általában minden nagyon ízletes, kezdem megszokni a helyi konyhát, bár fél karom odaadnám egy jó krumpliprószáért s-sok ok tejföllel. Ha elolvasod a blogom, és holnap rám írsz, hogy javaslatomra elmentél enni egyet- kérlek ne küldj róla képet.

Visszatérve a számokhoz, a maradék 20%-a a napi dolgoknak, amiket be kell szerezni, hetente kétszer érkeznek egy ladikon a legközelebbi kikötőből.

Bank nincs, kórház nincs, pénzautomata nincs, benzint üvegekből vagy műanyag palackból tudsz venni a robogókhoz, amit itt mindenki használ- sisak nélkül, papucsban, néha 4-en helyet foglalva ugyanazon a kismotoron.

Egy pálmafa erdő közepén élek egy kis házikóban, ahol önkénteskedem.

Mi az, ami a napi kis varázs világom már "megszokott" eleme lett?

Reggel azzal kezdem a napot, hogy le kell vernünk a kókuszdiót a fáról, amiből kókuszvizet lehet inni, ha esetleg kiszáradnál a 37 fokos hőségben. Vagy szimplán azért, mert miért ne, van belőle annyi, mint a nyavalya.

Majd elfogyasztom a reggelim, azt bámulva, hogy egy csapat vadon élő majom, hogyan ugrál 1-2 méterrel a fejem felett a fákon. Azt hiszem, ez pont annyira ragadtat el minden nap, mint Dobbyt egy zokni. Az arckifejezésünk is hasonló szerintem.

Az önkéntes munkám után pedig általában lemegyek egy partra, ahol az ég adta világon nem találni senkit, így elfelejtem, hogy valóban létezik maga a világ.

S, hogy mi az abszolút gazdagság?!...Hogy saját, több ezer négyzetkilóméteres úszómedencém van, fehér homokkal, amit még kifűteni sem kell.

A kertben, ahol egy sufniból kialakított kis bungalóban élek, már lakótársam is van.

Kicsit fura szerzet, pikkelyes, zöld, nagyon fürge, és Győzinek hívják. Kicsit kisebb, mint egy Magyar Mennydörgő, de hálaisten nem okád tüzet, csak néha megijeszt, amikor elszalad mellettem.

E az én kis varázsvilágom.

De történik itt ezernyi más, érdekes dolog is.

Találtam egy partszakaszt, ahol szintén laknak mokenek.

A kedvenc helyem lett ez a kis eldugott, szinte már személyes játszóteremnek kijelentett kis zóna. Az itteni mokenek szó szerint a parton élnek, Nyitottak egy bárt is, bár szerintem ezt inkább csak unaloműzésként, ugyanis a bárt megtalálni szinte lehetetlen, az erdőn át kell lemenni, vagy nagyon erősen, amolyan végzet jelleggel el kell tévedned, hogy felfedezd.

Imádom.

Egy igazi Roxfort. Mindig, amikor lemegyek oda, felfedezek valami újat.

Van az a jelenet a Harry Potterben, amikor mozognak a lépcsők és Dumbledore azt mondja, szeszélyesek. Na, ez a "bár/otthon" pontosan ilyen. Mindig van egy új kötélhinta valahol, egy új hintaágy, egy új bambusz szék vagy napágy, egy új kagylókból készített szélcsilingelő, egy kókuszhéból összeeszkábált dekoráció, akármi. Nem tudom, a srácok mit csinálnak egész nap, de elképesztő, mennyire kreatívok.

Apropó az egyikükkel össze is barátkoztam, mondtam neki, hogy jelenleg a hivatalos státuszom az munkanélküli, mire kedvesen felajánlotta, hogy nagyon szívesen felvesz a bárba dolgozni.

Kicsit pislogva körbenéztem a helyen, és szerényen megjegyeztem, hogy megszakadni biztos nem szakadnék meg a munkában, tekintve, hogy szó szerint egy lélek sincs közel s távol.

Azt mondta: igen, bevétele ugyan nincs, fizetés sem lenne, de allhatok az egyik fára épített bambusz házikóban, meg nagyon szívesen fog nekem halat reggelente. Promócióként kaphatok majd egy saját bungalót is! Esküszöm, az elmúlt 10 év alatt, amióta dolgozom, sose volt ilyen jó állásinterjúm.

Csak, hogy feltegyem az i-re a pontot ebben a mesevilágban, tegnap egy spirituális ceremónián vehettem részt.

Aki beszélgetett velem az elmúlt egy évben, tudja, hogy jelenleg ez a belső útkeresésem szorosan kapcsolódik azokhoz a nézetekhez, amikkel ismerkedem, mint például az energiák, a spiritualitás, a karma s a lélek útja.

Tegnap volt az év első teliholdja, a helyeik pedig végtelenül spirituálisok. A fogadó "papám" azt mondta, be szeretne mutatni majd a helyi sámánnak is.

Mivel nagyjából a sziget minden lakója frissen fogott halat eszik, nagyon fontos nekik megáldani a halászatot és minden, ahhoz kapcsolódó tevékenységet is. Tegnap pedig a telihold energiáitól kérték, hogy legyen jó évük. Illetve bármi mással kapcsolatban is fohászkodhattak.

Elmehettem a szertartásra, és engem is megáldottak az oltárnál, amin füstölőt gyújtva imádkozhattam és kérhettem a lelkeket, az újhold energiáit, hogy táplálják a vágyaim, kívánságaim és reményeim.

Ezután táncoltunk. Így folytatoódott a szertartás. Tánccal a holdnak.

Thaföldi emberekkel, akikkel egy mukkot sem értünk néha egymás beszédéből, együtt, körben állva és egymásra mosolyogva táncoltunk.

Tegnap részese lehettem valaminek, az ő hagyományaiknak, egy olyan kultúrának, amit aligha kevesen tapasztalunk meg ennyire testközelből. Valószínűleg, ha nem önkénteskednék, és laknék egy helyi családnál cserébe, sosem lenne lehetőségem erre.

Fantasztikus, egyedülálló és megismételtethetetlen élmény volt.