Hát akkor… az előző fejezetet folytatva, üdvözöllek Téged, aki idetévedt, hogy újra „beleolvasson” a Délkelet-ázsiai kalandjaimba. A mai téma: vietnámi önkénteskedésem.

Ahogy azt lassan meg lehetett szokni, mindig másfajta segítségnyújtásra igyekeztem jelentkezni az elmúlt hónapokban. Nem volt ez másképp áprilisban sem: Vietnámban két hétig egy autistáknak nyitott NGO-nál tevékenykedtem.

Amúgy Vietnámban volt eddig a legtöbb lehetőségem válogatni, hogy mit is szeretnék csinálni: az országban rengeteg NGO működik, szervezet, alapítvány, nagyon sok iskolába keresnek önkéntes óraadó tanárokat angoloktatás végett. Azt hiszem gyorsan megértettem miért is: egy viszonylag intenzív és aktív utazós időszak (egy év leforgása) után, ami kiterjedt három különböző kontinensre is, most először csöppentem olyan helyre, ahol még az angol nyelvtudásomnak sem tudtam néha hasznát venni.

Nem viccelek, olyannyira nem beszéltek sok helyen angolul, hogy 2 hét alatt kénytelen voltam nagyon alapszinten megtanulni Vietnám nyelven dolgokat. Lehet nevetséges, de a legalapvetőbb mondat ezek közül az volt, hogy „szeretnék kérni egy forró kávét, kis tejjel, cukor nélkül.” Ha ezt nem magyaráztam el ennyire részeletesen, biztos, hogy jegeskávét kaptam egy lóadagnyi cukros sűrített tejjel (ez a tradicionális kávé” arrafelé).

Ezenfelül olyan szavakkal bővült a szókincsem, mint a „HÚS NÉLKÜL”, „BANKKÁRTYA”, „BOCSÁNAT”, „NŐI MOSDÓ”, „IGEN”, „NEM”, „KÖSZÖNÖM”. Ezzel így bőven el is evickéltem egy hónapig.

Visszatérve, valami más perspektívát is meg szerettem volna ismerni és új kihívások elé állítani magam, így a döntésem arra a szervezetre esett, ahol napi 4 órában autista tinédzserek és gyerekek életébe tudtam egy rövid ideig egy kedves idegenként belépni.

A „munkakezdésem” előtt próbáltam tájékozódni kicsit, hogy mégis mit kellene, illene tudnom az autizmusról, hogyan kellene tevékenységeket, esetleg játékokat összetennem a foglalkozásokra.

Bevallom nem tudtam pontosan mire számítsak, ugyanis elengedhetetlennek érzem, hogy ezt megosszam mindenkivel, aki ezt a blogot olvassa: az autizmus tulajdonképpen állapotok széles spektrumát öleli fel, ez csak egy gyűjtőfogalom. Az autizmusnak számtalan megnyilvánulási formája van. Ez egy idegi-fejlődési rendellenesség.

Hát így esett, hogy első napomon próbáltam csak megismerkedni kicsit mindenkivel, akik hétfőtől péntekig a NGO-ban tölti a napjait, hogy lássam, másnapra milyen programot tudnék összerakni.

A két hetet felölelő önkéntes időm alatt végig voltak ott szakemberek, akik segítettek. Ők rendes foglalkoztatottságban dolgoznak az intézményben, ez pedig megnyugvást jelentett nekem is, hogy ha valamit nem értek, vagy rosszul csinálok, nem vagyok magamra hagyva.

Találtam egy idézetet a neten, ami tökéletesen leírja az élményeimet és a tapasztalataimat: „Ha találkozott már egy autista emberrel, az azt jelenti, hogy találkozott egy autista emberrel.”

Mindegyikük egy csodálatosan egyedi ember volt, más nehézségekkel, más kommunikációs eszköztárral és más érdeklődési körrel.

Kérlek, ha valaha Te találkozol egy autistával, sose felejtd el, amit most mondok: Ők nem kevesebbek. Csak bizonyos dolgokban mások.

Volt egy fiú, aki megszállottja volt a popkulturális filmeknek, zenének, fejből elmondta nekem bármelyik legendás énekes, zenész önéletrajzát, órákat szeretett volna beszélni ANGOLUL a Jó Barátok című sorozat színészeiről. Viszont velem nem tudott angolul beszélni, ha másról tettem fel neki kérdést. 

Voltak, akiknek nyújtás órát tudtam tartani, s voltak, akikkel rajzórán voltunk együtt, és szintén voltak olyanok, akikkel egészen bonyolult logikai játékokat is tudtam játszani, ezenfelül természetesen angol szavakkal ismerkedtünk. 

Nagyon sokat tanítottak nekem háláról, s arról, hogy az szavak nélkül is bőségesen felismerhető, ha figyelünk egymásra. Egyszerűen más a szeretetnyelvünk, vagy, hogy egy csodás metaforával éljek: más a szénkészletünk az élet palettáján, amivel kifestjük a kapcsolatainkat.

Ez ugyanis nagyon sarkalatos pont volt, hogy megértsem: sokan közülük, sőt a legtöbben és leggyakrabban nem tudnak érzelmeket úgy kifejezni, mint mi. Emiatt sokan azt hiszik, hogy ők zárkózottak, befelé fordulnak, pedig valójában ők is ugyanúgy vágynak a társas kötődésre. Kis időbe telt nekem is de a második hét végére úgy éreztem, legalább néhány gyermeknél sikerült megismerkednem az ő szeretetnyelvükkel.

Az a helyzet, hogy végtelenül elgondolkodtatott ez a két hét a türelemről, arról is, hogy olyan sok dologról mondjuk a társadalomban, hogy elfogadjuk, de a gyakorlatban, amikor valóban el kell fogadnunk valakit másnak és türelmet kell, hogy gyakoroljunk, többször bukunk el, mint hinnénk.

Olyan értékes az, hogy tudunk egészségesen, kifejezően kommunikálni egymással, mégis olyan sokszor dobjuk el a palettánkat, hogy azt használva ezt valóban meg is tegyük. (Hozzá teszem, egyre tbbször ismerem fel, mennyire igaz ez rám is. Ezen bőven van még mit dolgoznom.)

Aztán belecsöppen az ember egy ilyen helyzetbe, olyan emberek, gyermekek közé, akik sajnos olyan idegi-fejlődési rendellenességgel születtek, hogy nem adatik meg nekik sokszor, hogy egy színpalettán száz különböző színből válogatva fejezzék ki magukat az élet vásznán…

Ahogy én velük rajzolgattam néha Vietnámban, valahol Hanoi egy külső kis szegletében, úgy javaslom most Neked is: ha megvan minden eszközöd őszintén, kedvesen, kifejezőn. szépen, nyíltan kommunikálni a pároddal, a nagymamáddal, a nagypapáddal, a barátaiddal, a gyermekeddel: tedd meg. Ez egy ajándék.

 További képek és rövid beszámolók:

 INSTAGRAM: lillus_hege