Jelenleg Chiang Mai egyik kívül eső szegletében önkénteskedem gyerekek mellett. Sokkal nehezebb, mint gondoltam volna.

Nagyon más ez most, mint a perui önkéntes munkám, ahol ugyanígy gyerekekkel voltam. Nem mondom, hogy nehezebb, azt sem, hogy könnyebb, csak más. Egyszerűen más részt követel meg belőlem.

Egy családnál vagyok bentlakásos tanítónő, talán így tudnám bekategorizálni a „munkaköri” leírásom.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy az első 3 nap olyan nehéz volt, hogy azt hittem feladom.

Nem fogok hazudni, elgyengültem és nagyon össze kellett szednem magam, hogy felfogjam, pontosan erre vállalkoztam, nem egyszerű helyzetekre, és ez most abszolút nem egyszerű. Lelkileg nehéz. Érzelmileg nehéz. „Magamat látni nehéz.”

Chiang Mai-tól 30 perc autóútra van egy eldugott kis farm, amin van egy házikó, ahol egy család mezőgazdaságból tartja fenn magát. (A neveket a későbbiekben megváltoztattam, nem szeretnék semmilyen személyiségi jogot sérteni.)

Az édesanya thai volt, 4 évnyi rák elleni harc után tavasszal, nem egészen egy éve elhunyt. Az édesapa francia származású, de 25 éve Thaiföldön él. A gyerekek 12 és 5 évesek, háromnyelvűek, folyékonyan beszélnek franciául, thaiul, angolul, az utóbbi nyelven kommunikálnak velem is. Azonban az angol tudásuk erősen el van hanyagolva, így ez is az egyik feladatom- írni, olvasni tanítani őket angolul, valamint az élőbeszédet gyakoroltatni velük. Ezen kívül alapszintű matematikában segítek, a kislány, Zsóka 12 éves, neki pedig a rajz tehetségét és művészi útját tudom segíteni, mivel én is rajzolok és festek, az apa azt mondta, ez is tartozzon hozzá a napi tevékenységekhez. A kisfiú, Ádám, 5 éves.

A gyerekek nem járnak iskolába, nem tudtam, de Thaiföldön ez viszonylag gyakori jelenség, hogy homeschool van, legális.

Már megérkezésemkor láttam, éreztem, brutális traumák vannak itt, minden részről. Beléptem a házba és tudtam: ez nem lesz sétagalopp.

A kisfiú nem érti, hol az anyukája, várja, hogy hazajöjjön, szerintem túl pici, hogy felfogja, ő már nincs velük. Az apja nem szentel neki figyelmet és nagyon nehezen köti le bármi is 2 percnél tovább.

A kislány átvette az anya szerepét, ő gondozza az apját és az öccsét, elkeserítő látni, hogy milyen fokú önbizalom hiánytól szenved. Azt mondta, egy ideje a COVID miatt nem fogadtak önkénteseket, látom mindkét gyereken, hogy örülnek a társaságomnak.

Az apával nem tudok beszélni. Reggeltől estig az irodájában ül, azt mondta az anyjuk halála után elkezdett tőzsdézni, legalábbis ennyit értettem biztosra, jelenleg ez az élete, ebből próbál maguknak valami anyagi biztonságot kivenni, de szerintem nagyon anyagias is, csillog a szeme, ha a profitról és a pénzről beszél. 

A gyerekeivel nem foglalkozik. Lassan egy hete vagyok itt, de két kezemen meg tudom számolni, hány mondatot kommunikált velük. 

Nem beszélek franciául, de valahogy a külföldi francia barátaim káromkodását megtanultam egy idő után Horvátországban élt fél évem alatt, így nem kell ismernem a nyelvet, hogy értsem, ahogy néha beszél a gyerekekkel. 

Zsóka semmit nem mer az apjától kérdezni, szabályosan fél tőle. Ma volt egy mondata, amin nem tudok túllépni. Azt mondta „igazából nehéz apával, de lehetne rosszabb is. Örülök, hogy nem, lépett le, miután meghalt anya. Ezért hálás vagyok neki.”

Ebédkor csak a gyerekekkel vagyok, a vacsorákat viszont együtt fogyasztjuk el. Borzalmasan fagyott hangulatban. Az egész környezet, így kívülről betoppanva is, szomorú, sivár, úgy érzem a kislány és az apa között egy puskaporos csatatér van, telis tele aknamezökkel, ahol Zsóka minden szava csak egy szikra az apjával szemben. Sajnálom őt, borzalmasan sajnálom.

A szállásom talán az eddigi legrosszabbnak mondható. Egyáltalán nem vagyok sem igazán tiszta, sem megszokott körülmények között. Anya kért tőlem képeket, azt mondtam neki, jobb, ha nem küldök, nem akarom hogy lássa, hogyan élek most.

Az önkéntes munkáról a következőt kell tudnotok: csak addig minősül hivatalosan önkéntes munkának bármilyen munkavégzés, amíg az nem haladja meg a heti öt alkalmat és napi 5 órát.

Ennél többet nem lehet egy önkéntesre sem terhelni, mert arra már a munkatörvény szerint is más szabályok vonatkoznak ránk.

Az apa olyan durván elkezdte sérteni a határaimat 3 nap után, hogy természetesnek vette, hogy hétvégén nem kapok eltávot. Eleinte avégett sem szóltam, hogy az első 72 órában napi 8 órát foglalkoztam a gyerekekkel.

Mert hogyan is tudnám megmondani két, angyali és szörnyen elhanyagolt gyermeknek, akik sóvárognak a figyelemre és a szeretetre, hogy „ne haragudjatok, de nem erre „szerződtettem”.

Szeretetet szeretnék adni ezeknek a gyerekeknek, de valahol meg kell húznom egy vonalat az önzetlenség és a kiszolgáltatottság között, ez a vonal pedig nagyon vékony és pedig hajlamos vagyok addig táncolni rajta, amig leesek valamelyik oldalon. Bűntudatom is van miatta. Bűntudatom van, hogy önző emberi lény vagyok-e, hogy meg akarom húzni ezt a vonalat, vagy még pont az önszeretet egészséges keretein belül teszem ezt meg…

Nem értettem, miért zavar annyira mélyen a helyzet, ami itt van, azon kívül, hogy ez egy nagyon nehéz szituáció. Nem értettem, mi olyan ismerős, de éreztem, valami tudatalatti de-javu kapott el. Aztán rájöttem.

Ahhoz, hogy ezt igazán át tudjam adni, el kell magyaráznom valamit előbb, a saját traumáimmal és valóságommal kapcsolatban és, hogy mire jöttem rá, miért kerültem most ide, miért ismerős ez a helyzet.

Különálló lények vagyunk ebben a világban, de hiszem, hogy valójában mi mind egyek vagyunk. Bármit teszünk másokkal, magunkkal is tesszük. És bármit teszünk magunkkal, azt tesszük másokkal is. Ezen alapul a karma rendszere. Ezt kellene, úgy érzem mindenkinek megértenie. Minden tettünk hatással van valakire, valamire, ránk, így végső következtetésként nincs olyan, hogy nincs következménye a tetteinknek. Hiszek a reinkarnációban, és abban, hogy ha meg akarjuk érteni a múltbéli életeinket, a jelenlegi élethelyzetünket kell tisztán látnunk, ha pedig a jövőbeni leszületésünk magját szeretnék ápolni és megvetni, a jelenlegi tetteinkkel kell tudatosan bánnunk.

Hiszem, hogy a legszebb karma forrása, az egyetlen és végső forrása mindennek a szeretetből tud kinőni. Ezt hívja a Dalai Láma is a „kedvesség karmájának”.

Újabban egyre inkább foglalkoztat a kérdés: milyen voltam én, amíg nem jöttem ide, mint „Lilla”?

És valahogy egyre inkább úgy érzem, nem tiszteltem valószínűleg egy korábbi lélek szakaszomban mások határait, sőt, tudom, még ebben az életben is sokszor, tudatosan és nem tudatosan is, átléptem bizonyos határokat másokkal szemben. Az életem most azt a perspektívát mutatja nekem már egy ideje, hogy milyen, ha az én határaim vannak sértve.

Minden embernek és minden kapcsolatnak vannak mély szakaszai, amit nem fogtok sem a közösségi médiában látni, sem beszélgetni másokkal erről. Ez ugyanolyan, mint, amikor azt szoktam mondani, hogy mindenkinek kivétel nélkül el kellene mennie pszichológushoz, és azt a választ kapom sok embertől, hogy „Minek? ÉN jól vagyok.” Ez nem így működik.

Hiszem, hogy aki ki meri ezt jelenteni, mindenféle kettőség és kétség nélkül, annak pont még inkább el kellene mennie egy pszichológushoz, egy családállításra, egy mesterhez vagy bárhova, hogy lássa, mindenkinek vannak traumái és mindenki projektál valamit, és mindenki folyamatosan tudna tanulni. Megtanulni egy megértőbb lénynek lenni.

Hogyan voltak az én határaim sértve a párkapcsolatomban és az életemben?

Egy narcisztikus és non-verbálisan erősen abusív férfival voltam 3 évig, ezt pedig foggal, körömmel próbáltam titkolni a nagyvilág elől, azt mutatva, az én kapcsolatom jobb, szebb, izgalmasabb, akármilyenebb, mint az átlag.

Senki nem meri bevallani egy Instagram és Facebook orientált társadalomban a problémáit, sőt még a legközelebbi barátainknak négyszemközt sem. Valami végtelenül el van csúszva ebben a rendszerben, ahol szégyen nem tökéletesen szerelmesnek, sikeresnek, boldognak vagy gazdagnak lenni. Miért akarnánk szándékosan felvállalni, hogy „nekünk rosszabb?”

Mert nem fordulunk megértéssel a másik felé, hanem folyamatosan versenyzünk. Az egonk, az énünk, amivel azonosítjuk magunkat versenyez. Jobbat akar, mint ami a másiknak van. Szeretne különleges lenni, nem bírja az egyenrangúságat, az egyszerűséget. Pedig, ha mindenki merne erről beszélni, ítélkezések nélkül, egy sokkal szeretőbb, empatikusabb társadalomban élhetnénk. Hiszem, hogy, aki igazán szereti magát, az nem ítélkezik. Hanem megért. Figyel. Hallgat. Érez.

Egy ilyen ördögi körben éltem. Nem mertem felvállalni, sem segítséget kérni ezáltal, hogy valami nagyon nem stimmel a magánéletemben. És ez rengeteg szenvedéshez vezetett, egészen odáig, hogy elmosódtak a határaim, újra meg kellett tanulnom nemet mondani. Ez fontos. A szeretet része. Mondhatsz nemet, és húzhatsz határt szeretve is.

És megint itt vagyok. Ezúttal egy másik perspektívában de hasonló helyzetben, ahol erről kell még mindig tanulnom valamit és újra és újra körbejárnom a karmám ezen részét.

Miért volt velőig hatolóan ismerős a helyzet, amikor megérkeztem ide és borzalmasan éreztem magam az első három napban?

Az apa pontosan ugyanolyan narcisztikus abusív viselkedést mutat a lánya felé, mint a volt párom-felém. Mondatra pontosan ugyanolyan sértő kifejezéseket ismerek fel.

Amikor ezt megértettem, rájöttem, hogy nem adhatom fel, maradnom kell, ez még mindig ugyanannak a gyógyulási folyamatnak a része, amin járok, és valamit még mindig nem voltam képes megtanulni. Tudom addig fog ez újra és újra visszajönni, amig meg nem értem, hogyan kell egészséges határokat húzni, és közben szerető lénynek maradni olyan emberek között, akik szintén projektálnak és sérültek. A másik lehetőség, hogy tanultam talán annyit erről, hogy segíthetek Zsókának, hogyan álljon ki magáért és merjen beszélni az apjával, vagy ne vegye magára, hogy az végtelenül kétségbe vonja minden téren az erősségeit, a tehetségét, az erejét.

Segíteni szeretnék itt. Az apának is és a gyerekeknek is. És magamnak is.

Lett volna egy másik választásom is. Szimplán el sem meditálok, elmélkedek ezen, el sem mélyülök benne mi zavar ennyi, csak fogom magam és kényelmesen lelépek, mondván „ahh, nem érzem itt jól magam, hátraarc”. Ez lett volna az ego diktálta könnyebb út, ahol ahelyett, hogy leültetném a démonokat teázni, elzavarom őket haza vacsorára. Ez nagyon nem egyszerű. Pontosan ezekről a dolgokról beszélek, amikor azt mondom, könnyebb mindig elfordítani a fejünket.

Ha valaki azt gondolná, könnyen írok ezekről, az téved. Ha valaki azt gondolná, ezt nem is olyan bonyolult összetenni fejben, az téved. Ez nagyon személyes. De úgy érzem, nem szeretnék semmit szégyellni benne. Ez az a határ, ami nem kellene, hogy elkülönítsen engem és titeket. A szégyen egy pontosan olyan jelenség, amivel kiszakítod magad a többiek közül, nem tudsz miatta kapcsolódni. Félelmet generál, félsz, hogy elítélnek miatta. 

Tudatosan maradni és egy fedél alatt élni egy pontosan olyan szituációval, amiben én éltem és sebeket tép fel, nem egyszerű, mert ezúttal kívülről látom a saját szituációm. Egy nárcisztikus férfit, aki bántja egy fiatal nő egészséges önképének fejlődését és kialakulását ez a nő pedig nem kap semmilyen másik perspektívát, ahol láthatná, hogy ő pont úgy jó, ahogy van.

Jelenleg az egyetlen alternatív perspektívát a dicsérő szavaim adják neki. Lehet, hogy pontosan ezért vagyok itt. Próbálom megértetni vele, finoman, emészthető módon, hogy igenis gyönyörűen fest, akkor is, amikor az apja azt mondja neki, hogy „ez nem elég jó”. Próbálom gyermekien "beadagolni" neki, hogy más hitevesztettsége benne, nem kell, hogy bármilyen kapcsolatban legyen vele. 

Te vagy a kulcsod az életedhez, de amit sokan nem értenek meg az az, hogy még az ajtókat is te építed meg és a kulcslyukat is te tervezed meg minden egyes pillanatban, akkor is ha nekimész, akkor is ha elfutsz előle. 

Most, itt lenni ezzel a két meglehetősen lelkileg sérült gyermekkel és egy ugyanúgy sérült lelkű apával, egy olyan ajtó, amit választhattam, hogy benyitok- még akkor is, ha kellemetlen látni ezt- vagy szimplán elmegyek egy másik úton. Nem kényelmes ez most egyáltalán, de úgy döntöttem, most felhúzok egy masszív vasajtót és maradok.

Itt hagyok Nektek egy kis tanmesét is, ami úgy érzem, jelenleg nem csak Zsókára igaz, de nekem is sokat segít: 

"Két fiú korcsolyázott a befagyott tavon, valahol Németországban. Hideg délután volt. A fiúk azonban önfeledten játszottak. A jég egyszer csak megrepedt, az egyik fiú elesett, és bentragadt a jeges tóban.
A másik fiú, látva, hogy a  barátja beszorult és majd' megfagy, lekapta az egyik korcsolyáját, és minden erejével ütni kezdte a jeget. Végül fel tudta törni annyira, hogy a barátját kiszabadítsa.
Amikor megérkeztek a tűzoltók és látták, hogy mi történt, megkérdezték a fiút:
- “Hogy voltál képes erre? Lehetetlen, hogy feltörted a jeget, olyan kicsi és gyenge vagy!”
Ebben pillanatban járt arra Albert Einstein, a zseni. Látva, hogy mi történt, így szólt:
- Én tudom, hogy csinálta.
- Hogy? – kérdezték őt.
- “Egyszerűen”, válaszolta Einstein. - “Nem volt ott senki, aki megmondja neki, hogy kicsi,gyenge és nem képes rá."