Az utolsó napjaim Kambodzsában érzelmileg nagyon intenzívek voltak. Nehéz volt elköszönni a Mamától, a gyerekektől, az utolsó napon, amikor tanítottam, többször is vissza kellett tartanom a könnyeimet. Annyira mérhetetlenül boldog voltam, hogy láttam, mennyit fejlődtek abban a három hétben, amíg a tanítónénijük lehettem.

Csodálatos volt, maradandó, olyasmi, amit nem tudok szavakba önteni. El kellett jönnöm, el kellett búcsúznom, de ott hagytam nekik valamit, ami sem pénzben, sem materiálisan, sem fizikailag, sem kilóban, literben, vagy bármilyen mértékegységben nem mérhető: tudás. Belém hatolt egy nagyon erős, szeretetteljes érzés ez által, az az igazi áldás, amiért önkénteskedem, az érzés, hogy üres kézzel érkezem és gazdagabban távozok az adakozás ajándékával, hogy tudom, magam mögött hagyok valamit, amivel ők is gazdagabbak, amivel, ha csak minimálisan is, hozzá tudok járulni egy reménytelibb jövőhöz az életükben. Ez feltölt, mérhetetlenül boldoggá tesz.

De volt még valami Kambodzsában az utolsó napomon, ami nem mérhető semmivel. Hadd meséljek most még egy kicsit Mamáról.

Mama 1975-ben született, ekkor kezdődött a Vörös Khmerek rémuralma Kambodzsában. A Vörös Khmer azoknak a kambodzsai kommunistáknak a neve, akik Pol Pot vezetésével az 1970-es évek legvéresebb diktatúráját, a Demokratikus Kambodzsát megteremtették.

A kommunista hatalomátvétel idején is vidéken élők lettek a megbízható régi emberek, míg a kitelepítettek a megbízhatatlan, ezért elpusztítani szánt, felesleges új emberek. Utóbbiak a közkonyhákon kisebb adag ételt kaptak, mint a régiek. A családi kapcsolatokat korlátozták, az embereknek tilos volt érzelmeiket kimutatniuk. Arra kényszerítették a lakosokat, hogy tiszteljék, higgyenek és engedelmeskedjenek az Angkar Padevatnak, az ország vörös khmer vezető szervezetének, amelyet mindenki anyjának és apjának neveztek. Irtóhadjáratot folytattak a nem khmer származásúak, az értelmiségiek, a szerzetesek és művészek ellen. A halálos ítélethez gyakran az is elég volt, ha az érintettnek szemüvege volt, esetleg puha volt a tenyere, ami azt mutatta, hogy nem végzett fizikai munkát.¹

Mama ekkor született és családjával menekülni kezdtek. Nem mesélte el pontosan, nem mertem rákérdezni, de a lényeg, hogy nincsenek szülei, életüket vesztették ez alatt az idő alatt, mamát pedig nem tudom pontosan ki nevelte fel. A menekülés miatt viszont nem tudja a születésnapját, nem tudja mikor született, csak azt, hogy valamikor 1975-ben.

Az utolsó 3 napomban végtelenül boldog voltam, hogy láttam új önkénteseket érkezni. Holland, kanadai és német származású fiatal lányok toppantak be, Mama rám bízta a feladatot, hogy legyek az idősebbik nővér és orientáltam őket körbe, amiből rövid idő alatt is egy nagyon csodálatos, kellemes kapcsolódás alakult ki köztünk, nagyon megszerettem őket 3 nap alatt is. Az utolsó napomon tőlük is nehéz volt búcsút mondani, bejöttek a szobámba, körbe ültek az ágyamon és minden jót kívántak nekem, megköszönve, hogy itt voltam nekik az első napjaikban. Írtak a naplómba, ezt már csak a buszon mertem megnézni, olyan gyönyörű szavak kerültek papírra, amik sosem szállnak már el.

A lányokkal március 30-án, mielőtt elindultam, készítettünk egy tortát. A mamának. Születésnapjára. Ezt adtuk neki ajándékba. Március 30.át, ami hivatalosan is a választott születésnapja lett, úgy éreztük, ennél nagyobb ajándékot nem adhatunk egy léleknek, aki nem tudni pontosan mikor, de fénnyel született ide és hoz reményt megannyi ember életébe.

Nagyon nehéz volt eljönni. Megígértem neki, hogy visszatérek egy napon.

Két nappal később kaptam egy üzenetet egy ismeretlen pártól Instagramon. Elnézést kértek, hogy úgy írnak rám, hogy nem ismernek, de valahogy az algoritmus feldobott nekik és meglátták a képeimet, hogy önkénteskedtem Kambodzsában. Megkérték, hogy tudnék-e erről többet írni nekik, ezért felhívtam őket, úgy még is egyszerűbb. Az elcsukló hangom hallatán, mennyit ad nekem az életemhez az, hogy így, ebben a formában segíthetek világszerte, egyből eldöntötték, hogy indulnak Mamához és a gyerekekhez, folytatni, amit én, és azóta már a lányok is elkezdtek.

Nem tudom elmondani, mekkora megerősítés volt ez nekem, hogy van értelme ezeknek a posztoknak, írásoknak, hogy rám tudnak találni azok, akik nem tudják, hogyan kell elindulni önkénteskedni, hol keresgéljenek, de tudok nekik segíteni.

A hála érzése, a motivációm, az öröm, a kötődés most egy egészen új formája köszönt be ezekben a napokban az életembe. Minden összeáll, minden a helyére kerül egy nagyobb képben, amiről álmodtam, amikor elindultam ezen az úton. Úgy érzem, mindenki valami csodálatos céllal jön az életembe, ugyanekkor mindenki, aki távozik, szintén okkal teszi azt. Okkal lépek én is emberek életébe, legyen szó a Mamáéról vagy a fiatal párról, akik írtak nekem, vagy bárkiről, aki egy kedves megjegyzéssel kíséri ezt az utat. Inspirál, hogy inspirálhatok, erőt ad, hogy erőt adhatok, hogy mosolyt csalhatok emberek arcára, olyan időkben, ahol annyi szomorúság burjánzik manapság a Földön.

TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE

1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pol_Pot