Neked is megvannak azok a lehetetlennek tűnő, szinte abszurd videók vagy hallott/olvasott utazós sztorik, amiket látsz a TikTokon, Facebookon meg egyéb helyeken? Vagy élőben. Tudod, amikor kívülről Te vagy a szemlélő, te videózol, vagy mesélsz majd arról, hogy ki volt előtted a reptéren, akire elkerekedett szemekkel pislogtál, hogy „Na, ne, ilyen nincs, Ezt hogy akarja összehozni…?”.

Nos, hát én nem tudom ezeket feltölteni TikTokra, mert lehetetlen volt levideózni saját magam néhány helyzetben, de kíváncsi vagyok hány embernek vagyok ott comedy videóként, fényképként, vagy szimpla emlékként az életében a helyzeteket miatt, amiket néha kreáltam magamnak.

Néha pusztán tájékozatlanságból. Néha meg tapasztalat hiányból. Vagy épp pont abból bővelkedve.

Vannak azok a pakolós momentumok, amiket minden sokat utazó társam nagyon jól ismer már. A legtöbbünknek pedig reflexből jönnek. Már szinte úgy tudjuk, hogy mit, hogyan lehet pakolni egy repülős útra, mintha csak a sarki közértbe mennénk vásárolni. Rutin.

S, amikor a külföldi országok közötti költözködésben lesz rutinod? Ilyenkor már pontosan jól tudod, hogyan éri meg dobozos csomagot Európán keresztül küldeni, vagy éppen a Magyar Postának milyen díjai vannak levelekre, piros paprikára vagy éppen magyar nyelvű könyvekre. Mert hát vannak dolgok, amik kellenek külföldre. A paprika az pont ilyen fontos elem.

Azonban emberek vagyunk, néha elszámoljuk magunkat.

Pont, mint én, amikor hiába volt a rutin a hátam mögött, rajtam maradt 10kg felesleg a portugáliai hazaköltözésem előtt. 4 órával voltam a repülőgépem indulása előtt jártam és fogalmam sem volt, hogyan fogom tudni NEM hátra hagyni a téli kabátom, 3 pulóverem s 2 pár nadrágom és egy pár pólom…S Igen, ekkor már teljes harciszettben fel voltam öltözködve.

Emlékeztem, hogy egyszer láttam egy őrült videót, hogy valaki úgy játszotta ki a szabályokat, hogy kispárnahuzatot tömött tele cuccokkal. Gondoltam egy próbát megér.

A kispárnának álcázott ruhás „zsákom” végül sikeres volt, így a kezemben 6 kilóval fel is tudtam ülni a fapados kis járatomra. El sem hittem, hogy létezik ilyen, hogy egy ekkora párna egyáltalán fel sem tűnik a légiutaskísérőnek, hogy ugyan már, valami itt nem stimmel.

S milyen jól jött, hogy ez megtörtént, mert fél évvel később a vietnámi, hanoi reptéren ugyanúgy így jártam. Ott azzal a különbséggel, hogy összesen volt 12 kilóm, s a felszállás előtt derült ki, hogy a repjegyem hiába szól egészen Baliig, csak 2kg-t áll jogomban felvinni a repülőgépre.

Igen, vehettem volna egy 10kg-s poggyászt, amivel feladhattam volna a cuccaim, de 60 euró elég soknak tűnt ezért.

Le is lőném a poént: igen, ezt a tíz kilóg inkább magamra pakoltam.

Fejkendő alá másik fejkendő.

Trópusi éghajlat által átszellőzött reptéren rövidnadrágra két hosszú szoknya. Pulóver a derékon.

Pulóver zsebei megtömve powerbankkel és zoknikkal.

Más is meg volt tömve zoknikkal.

Felül pólón póló. Övtáskában még több póló.

Az egyéb ingóságok a melegítőnadrágba csavarva. Ezt ráeszkábálni, felkötözni a derékra.

Papucs a derékra kötött nadrágba dugva.

Ami maradt hónalj alá.

Párbeszéd köztem és a beszálló utasokat kezelő vietnámi asszisztens hölgy között:

Én: „Most már csak 2kg a hátizsákom”.

Hölgy: „De hát látom, hogy maga kipakolt és felvett mindent, ez így nem fair”.

Én: „Hölgyem, elnézést de fázom. Meg különben is, ha most 10 kilóval többet nyomnék is ugyanennyire terhelném a gépet. Egyébként meg Európában pont a karácsonyfa stílus a divat.”

 lillus_hege

Hát akkor… az előző fejezetet folytatva, üdvözöllek Téged, aki idetévedt, hogy újra „beleolvasson” a Délkelet-ázsiai kalandjaimba. A mai téma: vietnámi önkénteskedésem.

Ahogy azt lassan meg lehetett szokni, mindig másfajta segítségnyújtásra igyekeztem jelentkezni az elmúlt hónapokban. Nem volt ez másképp áprilisban sem: Vietnámban két hétig egy autistáknak nyitott NGO-nál tevékenykedtem.

Amúgy Vietnámban volt eddig a legtöbb lehetőségem válogatni, hogy mit is szeretnék csinálni: az országban rengeteg NGO működik, szervezet, alapítvány, nagyon sok iskolába keresnek önkéntes óraadó tanárokat angoloktatás végett. Azt hiszem gyorsan megértettem miért is: egy viszonylag intenzív és aktív utazós időszak (egy év leforgása) után, ami kiterjedt három különböző kontinensre is, most először csöppentem olyan helyre, ahol még az angol nyelvtudásomnak sem tudtam néha hasznát venni.

Nem viccelek, olyannyira nem beszéltek sok helyen angolul, hogy 2 hét alatt kénytelen voltam nagyon alapszinten megtanulni Vietnám nyelven dolgokat. Lehet nevetséges, de a legalapvetőbb mondat ezek közül az volt, hogy „szeretnék kérni egy forró kávét, kis tejjel, cukor nélkül.” Ha ezt nem magyaráztam el ennyire részeletesen, biztos, hogy jegeskávét kaptam egy lóadagnyi cukros sűrített tejjel (ez a tradicionális kávé” arrafelé).

Ezenfelül olyan szavakkal bővült a szókincsem, mint a „HÚS NÉLKÜL”, „BANKKÁRTYA”, „BOCSÁNAT”, „NŐI MOSDÓ”, „IGEN”, „NEM”, „KÖSZÖNÖM”. Ezzel így bőven el is evickéltem egy hónapig.

Visszatérve, valami más perspektívát is meg szerettem volna ismerni és új kihívások elé állítani magam, így a döntésem arra a szervezetre esett, ahol napi 4 órában autista tinédzserek és gyerekek életébe tudtam egy rövid ideig egy kedves idegenként belépni.

A „munkakezdésem” előtt próbáltam tájékozódni kicsit, hogy mégis mit kellene, illene tudnom az autizmusról, hogyan kellene tevékenységeket, esetleg játékokat összetennem a foglalkozásokra.

Bevallom nem tudtam pontosan mire számítsak, ugyanis elengedhetetlennek érzem, hogy ezt megosszam mindenkivel, aki ezt a blogot olvassa: az autizmus tulajdonképpen állapotok széles spektrumát öleli fel, ez csak egy gyűjtőfogalom. Az autizmusnak számtalan megnyilvánulási formája van. Ez egy idegi-fejlődési rendellenesség.

Hát így esett, hogy első napomon próbáltam csak megismerkedni kicsit mindenkivel, akik hétfőtől péntekig a NGO-ban tölti a napjait, hogy lássam, másnapra milyen programot tudnék összerakni.

A két hetet felölelő önkéntes időm alatt végig voltak ott szakemberek, akik segítettek. Ők rendes foglalkoztatottságban dolgoznak az intézményben, ez pedig megnyugvást jelentett nekem is, hogy ha valamit nem értek, vagy rosszul csinálok, nem vagyok magamra hagyva.

Találtam egy idézetet a neten, ami tökéletesen leírja az élményeimet és a tapasztalataimat: „Ha találkozott már egy autista emberrel, az azt jelenti, hogy találkozott egy autista emberrel.”

Mindegyikük egy csodálatosan egyedi ember volt, más nehézségekkel, más kommunikációs eszköztárral és más érdeklődési körrel.

Kérlek, ha valaha Te találkozol egy autistával, sose felejtd el, amit most mondok: Ők nem kevesebbek. Csak bizonyos dolgokban mások.

Volt egy fiú, aki megszállottja volt a popkulturális filmeknek, zenének, fejből elmondta nekem bármelyik legendás énekes, zenész önéletrajzát, órákat szeretett volna beszélni ANGOLUL a Jó Barátok című sorozat színészeiről. Viszont velem nem tudott angolul beszélni, ha másról tettem fel neki kérdést. 

Voltak, akiknek nyújtás órát tudtam tartani, s voltak, akikkel rajzórán voltunk együtt, és szintén voltak olyanok, akikkel egészen bonyolult logikai játékokat is tudtam játszani, ezenfelül természetesen angol szavakkal ismerkedtünk. 

Nagyon sokat tanítottak nekem háláról, s arról, hogy az szavak nélkül is bőségesen felismerhető, ha figyelünk egymásra. Egyszerűen más a szeretetnyelvünk, vagy, hogy egy csodás metaforával éljek: más a szénkészletünk az élet palettáján, amivel kifestjük a kapcsolatainkat.

Ez ugyanis nagyon sarkalatos pont volt, hogy megértsem: sokan közülük, sőt a legtöbben és leggyakrabban nem tudnak érzelmeket úgy kifejezni, mint mi. Emiatt sokan azt hiszik, hogy ők zárkózottak, befelé fordulnak, pedig valójában ők is ugyanúgy vágynak a társas kötődésre. Kis időbe telt nekem is de a második hét végére úgy éreztem, legalább néhány gyermeknél sikerült megismerkednem az ő szeretetnyelvükkel.

Az a helyzet, hogy végtelenül elgondolkodtatott ez a két hét a türelemről, arról is, hogy olyan sok dologról mondjuk a társadalomban, hogy elfogadjuk, de a gyakorlatban, amikor valóban el kell fogadnunk valakit másnak és türelmet kell, hogy gyakoroljunk, többször bukunk el, mint hinnénk.

Olyan értékes az, hogy tudunk egészségesen, kifejezően kommunikálni egymással, mégis olyan sokszor dobjuk el a palettánkat, hogy azt használva ezt valóban meg is tegyük. (Hozzá teszem, egyre tbbször ismerem fel, mennyire igaz ez rám is. Ezen bőven van még mit dolgoznom.)

Aztán belecsöppen az ember egy ilyen helyzetbe, olyan emberek, gyermekek közé, akik sajnos olyan idegi-fejlődési rendellenességgel születtek, hogy nem adatik meg nekik sokszor, hogy egy színpalettán száz különböző színből válogatva fejezzék ki magukat az élet vásznán…

Ahogy én velük rajzolgattam néha Vietnámban, valahol Hanoi egy külső kis szegletében, úgy javaslom most Neked is: ha megvan minden eszközöd őszintén, kedvesen, kifejezőn. szépen, nyíltan kommunikálni a pároddal, a nagymamáddal, a nagypapáddal, a barátaiddal, a gyermekeddel: tedd meg. Ez egy ajándék.

 További képek és rövid beszámolók:

 INSTAGRAM: lillus_hege 

Annyira sikerült beleszeretnem Vietnámba, hogy az elmúlt három hétben önző módon nem is akartam erről leülni írni. 

Vietnám eddig a legkellemesebb csalódás volt talán az összes eddigi utam közül. Egyszerűen csodálatos országról van szó. Hosszú buszos utakkal.  

Szóval öveket becsatolni, végig kísérlek titeket Vietnámon keresztül, hogyan is telt egy hónapom, mit láttam (röviden) és mennyi szép emlékkel gazdagodtam. 

Indulhatunk?

Délen léptem át a határt, Kambodzsa felől, gyalog. Ez nagyon vicces volt, igazi szökevénynek éreztem magam, aki hátizsákkal és csapzottan, negyven fokos hőségben, vízért kiáltva sétál át a katonák között a határon. Aztán meg még rám kiabáltak csak, hogy az élmény még valóságosabb legyen, ugyanis nem szabadott volna a határon húzódó monumentális kaput lefotóznom. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg a rám förmedő vietnami katonáktól, de végül átértem a "másik oldalra" és sikerült felülnöm az első buszomra is, ami 7 óra alatt elvitt az első megállómhoz: Ho Chi Minh- más néven Saigon városába.

Nem semmik amúgy a buszok Vietnamban, fekvő ülésekkel léteznek csak, ugyanis akkora távolságok vannak, hogy minden következő állomásra éjszakai járaton fekve utazik az ember lánya.

Jöjjön egy kis matek, hogy értsétek: 1 hónap alatt, dél-Vietnamból észak-Vietnamig nagyjából 2000 km-t tettem meg buszokon aludva az éjszaka sötétjében, magam mögött hagyva cirka 40 órányi utat a poros útban. Vagy az út porában. Hogy is volt az a magyar dal?! Na, mindegy. Lényeg, hogy nagyon utópisztikus buszos élményekkel gazdagodtam. Lehetne ilyen Zeg-Bp vonalon is. (De ezúton szeretném közölni a Volánnal, hogy kérnék részesedést az ötletért, legalább ennyi hasznom legyen a gerincfájdalmakból.)

Amúgy vicceskedést félretéve, kényelmesek voltak, csak nem európai testméretre szabottak.

Hamár, erre tereltem a témát, érdekesen tapasztaltam, hogy a vietnámiak nem igazán köntörfalaznak, ha a testméretről van szó. Vagy bármi más személyes dologról.

Imádnak olyan kérdéseket feltenni, minthogy „Miért vagy szingli?”, Mmennyit keresel?” Vagy betalálni olyan mondatokkal, hogy „kövér vagy”. Ez utóbbi velem is megtörtént. Hanoiban az önkéntes munkám során a koordinátorom pontosan így fogadott az egyik foglalkozás után, amit tartottam: „Hello Lilla! Mizu? Minden okés? Hogy te milyen kövér vagy!”

Látta, hogy kicsit elszomorodtam, vagy megdöbbentem, gyorsan hozzá is tette: "Nyugi, én is szültem már, tudom ez milyen."

Hát, mit is mondjak erre a helyzetre… nem jó, de nem is tragikus.

Saigonban csak 2 napot voltam amúgy, itt mentem el szavazni a választásokon, a nagykövetségen, de a város számomra brutálisan zajos volt, visszavágytam a természetbe, így Da Latba mentem, onnan rövidesen pedig Hoi Anba. Itt ötlött fel bennem először a gondolat, hogy abszolút tudnék élni ebben a csodás városban. Színek. Ez jutott eszembe, amint megérkeztem. Meg minden azt követő napban is, amit ott tölthettem.

Under the Coconut tree- A kókuszpálma alatt

Ez volt a hostel neve, ahol megszálltam. Szürreálisan pazar, szimplán p.a.z.a.r élmény volt itt lenni. Teljesen a szabadban éltünk a hostel szobában megismert, szintén hátizsákos haverokkal és barátokkal, egyszerűen nem is tudom mihez hasonlítani a helyet. Az egész igazából 4 bambuszfal volt, a bambusz falakon belül emeletes ágyak -baldachinnal a szúnyogok ellen (meg pókok, gyíkok és más kis állatok éjszakai távoltartására szolgált ez a mesebeli függöny), a fürdő és a mosdó igazából a szobán kívül volt csak úgy "ott hagyva" a semmi közepén, szintén néhány bambusz ajtóval a kiváncsiskodók elől némi titkot tartva. 

Hoi An valami mesebeli egy város. Éjszaka, az anno bevándorolt kínai kereskedők kultúrájának hatására megmaradt, az egész várost belep, szebbnél szebb lámpások hadai fogadnak minket mindenhol. A városon áthaladó kis folyón pici csónakok ezrei közül válogatva utazhatunk, és, ha szeretnénk kívánságainkat a vízre bocsátani, hogy azok azon lebegve ússzanak tovább a végtelenségbe, megtalálva helyüket, vehetünk kis úszó gyertya lámpásokat is. Így végeredményben, ahogy az a fotómon is látható, minden színekben s fényekben fürdik Hoi Anban, mindenhol van egy lámpás, mindenhol van egy csillogó szikra, mindenhol van egy szín. Varázslatos. Nem tudtam betelni vele, képtelen voltam.

Napközben bicikliket béreltünk, ezekkel tekertük körbe a rizsföldeket, azokon a vietnámi tipikus „kalapban” dolgozó helyiek pedig vidáman fogadtak minket bárhol, ahol megálltunk egy kis pihenőre, vagy szimplán gyönyörködni ebben a mesebeli tájban.

Olyan voltam megint mint egy kisgyerek, messzi, idegen tájakon barangolva, lenyűgözve attól, amit látok. Ha azt mondom Vietnám fotogén, még alig fejeztem ki magam.

Azt hittem ennél szebb már nem is lehet az ország, amíg meg nem érkeztem Ha Long Kikötőjébe, vagy később Sa Pa vidékére, fent Északon.

Ha Long Bay kiérdemelte magasan az egyénileg tákolt „Te vagy az egyik legszebb hely, ahol jártam” medálomat, Sa Pa pedig olyan csodás volt a rizsföldekkel, hogy sértés lett volna bármit is a nyakába aggatni, nem voltak rá szavak. Rizsföldek mérhetetlen végtelenségében túráztam.

Előszőr eltévedtem, és most előszőr talán kicsit elkapott valami pánik is, mert szó szerint internet és GPS nélkül, egy vaktérképpel a kezemben voltam a semmi, szószerint egy erdő közepén, nem volt turista útvonal sehol, a helyiek nem beszéltek szinte semmit angolul. Volt velem egy barátnőm. Megvan az a pillanat középiskolából, hogy valaki odafordul hozzád, hogy :”Megcsináltad a házit?”, a pajtás pedig azt mondja „Miért, volt házi?”. Na, pontosan ezt éreztem, azt a kis pánikot a szívemben, amikor a barátnőmhöz fordultam és megkérdeztem: ”Van róla valami fogalmad hol vagyunk”? És annyit felelt „Pont ezt akartam kérdezni Tőled én is”.

Ekkor jött két őrangyal az életünkbe. Két vietnami helyi, idős hölgy. Annyit értettek, hogy mi a neve a falunak, amit keresünk a barátnőmmel. Kézjelekkel: „kövessetek”. Ennyi volt. Követtük őket.

Egy olyan ingyenes túravezetést kaptunk, amit később meggoogliztunk, körübelül 60 euróért árulnak turistáknak. A legszebb, legeldugottabb, leggyönyörűbb kilátó helyekre értünk, amit csak egy helyi falu lakos ismerhet. Nem voltak szavaim. Képtelen voltam felfogni ezt a mérhetetlen szépséget, puszta természetet, a rizsföldek és a rizs teraszok tökéletes harmóniáját a kék égbolttal, a helyi úgynevezett vízi bivaly tehenek szabadon való mászkálását mellettünk, még vadkender ültetvényeket is mutattak nekünk a dombok oldalában. Nem tudok elég képet ide beilleszteni az észak vietnámi élményeimről, mert minden négyzetcentimétere túl csodás volt, el kellett tennem a kamerámat, leállítanom magam és feladnom, hogy képes legyek akár picit is úgy elkapni a pillanatait a körülöttem lévő tájnak, úgy, hogy az visszaadja a valódi szépségét.

És akkor még láttam számtalan gyönyörűszép helyi utcát, olyat is, amin egy karnyújtásnyira száguld el fél óránként a vonat a kávézókban ücsörgők mellett. Láttam egy hatalmas hegyek felett húzódó hidat, amit két ’isteni’ kéz tart. Láttam olyan barlangot, ami olyan volt mint egy illusztrációja annak, ahogy régen arról olvastam, hogy Anubisz egyiptomi isten a halottakat a túlvilágba vezeti.

Egyszerűen egy hónap, főleg úgy, hogy ebből két hónapot önkénteskedtem, borzalmasan, siralmasan kevés volt Vietnamra. Megígértem magamnak ,hogy visszajövök. Vissza kell jönnöm, mert egyszerűen beleszerettem. És annyit tudnék még mesélni. De annyit!

Mérhetetlenül hálás vagyok ezért az állomásért. Talán most még jobban, mint valaha. De tudom, mindig ezt mondom…

De maradjatok velem… volt még itt bőven más is. Volt még itt egy gyönyörű szép önkénteskedés. De erről később.

További vietnámi képeime itt találjátok: INSTAGRAM: lillus_hege felhasználó néven. 

Az utolsó napjaim Kambodzsában érzelmileg nagyon intenzívek voltak. Nehéz volt elköszönni a Mamától, a gyerekektől, az utolsó napon, amikor tanítottam, többször is vissza kellett tartanom a könnyeimet. Annyira mérhetetlenül boldog voltam, hogy láttam, mennyit fejlődtek abban a három hétben, amíg a tanítónénijük lehettem.

Csodálatos volt, maradandó, olyasmi, amit nem tudok szavakba önteni. El kellett jönnöm, el kellett búcsúznom, de ott hagytam nekik valamit, ami sem pénzben, sem materiálisan, sem fizikailag, sem kilóban, literben, vagy bármilyen mértékegységben nem mérhető: tudás. Belém hatolt egy nagyon erős, szeretetteljes érzés ez által, az az igazi áldás, amiért önkénteskedem, az érzés, hogy üres kézzel érkezem és gazdagabban távozok az adakozás ajándékával, hogy tudom, magam mögött hagyok valamit, amivel ők is gazdagabbak, amivel, ha csak minimálisan is, hozzá tudok járulni egy reménytelibb jövőhöz az életükben. Ez feltölt, mérhetetlenül boldoggá tesz.

De volt még valami Kambodzsában az utolsó napomon, ami nem mérhető semmivel. Hadd meséljek most még egy kicsit Mamáról.

Mama 1975-ben született, ekkor kezdődött a Vörös Khmerek rémuralma Kambodzsában. A Vörös Khmer azoknak a kambodzsai kommunistáknak a neve, akik Pol Pot vezetésével az 1970-es évek legvéresebb diktatúráját, a Demokratikus Kambodzsát megteremtették.

A kommunista hatalomátvétel idején is vidéken élők lettek a megbízható régi emberek, míg a kitelepítettek a megbízhatatlan, ezért elpusztítani szánt, felesleges új emberek. Utóbbiak a közkonyhákon kisebb adag ételt kaptak, mint a régiek. A családi kapcsolatokat korlátozták, az embereknek tilos volt érzelmeiket kimutatniuk. Arra kényszerítették a lakosokat, hogy tiszteljék, higgyenek és engedelmeskedjenek az Angkar Padevatnak, az ország vörös khmer vezető szervezetének, amelyet mindenki anyjának és apjának neveztek. Irtóhadjáratot folytattak a nem khmer származásúak, az értelmiségiek, a szerzetesek és művészek ellen. A halálos ítélethez gyakran az is elég volt, ha az érintettnek szemüvege volt, esetleg puha volt a tenyere, ami azt mutatta, hogy nem végzett fizikai munkát.¹

Mama ekkor született és családjával menekülni kezdtek. Nem mesélte el pontosan, nem mertem rákérdezni, de a lényeg, hogy nincsenek szülei, életüket vesztették ez alatt az idő alatt, mamát pedig nem tudom pontosan ki nevelte fel. A menekülés miatt viszont nem tudja a születésnapját, nem tudja mikor született, csak azt, hogy valamikor 1975-ben.

Az utolsó 3 napomban végtelenül boldog voltam, hogy láttam új önkénteseket érkezni. Holland, kanadai és német származású fiatal lányok toppantak be, Mama rám bízta a feladatot, hogy legyek az idősebbik nővér és orientáltam őket körbe, amiből rövid idő alatt is egy nagyon csodálatos, kellemes kapcsolódás alakult ki köztünk, nagyon megszerettem őket 3 nap alatt is. Az utolsó napomon tőlük is nehéz volt búcsút mondani, bejöttek a szobámba, körbe ültek az ágyamon és minden jót kívántak nekem, megköszönve, hogy itt voltam nekik az első napjaikban. Írtak a naplómba, ezt már csak a buszon mertem megnézni, olyan gyönyörű szavak kerültek papírra, amik sosem szállnak már el.

A lányokkal március 30-án, mielőtt elindultam, készítettünk egy tortát. A mamának. Születésnapjára. Ezt adtuk neki ajándékba. Március 30.át, ami hivatalosan is a választott születésnapja lett, úgy éreztük, ennél nagyobb ajándékot nem adhatunk egy léleknek, aki nem tudni pontosan mikor, de fénnyel született ide és hoz reményt megannyi ember életébe.

Nagyon nehéz volt eljönni. Megígértem neki, hogy visszatérek egy napon.

Két nappal később kaptam egy üzenetet egy ismeretlen pártól Instagramon. Elnézést kértek, hogy úgy írnak rám, hogy nem ismernek, de valahogy az algoritmus feldobott nekik és meglátták a képeimet, hogy önkénteskedtem Kambodzsában. Megkérték, hogy tudnék-e erről többet írni nekik, ezért felhívtam őket, úgy még is egyszerűbb. Az elcsukló hangom hallatán, mennyit ad nekem az életemhez az, hogy így, ebben a formában segíthetek világszerte, egyből eldöntötték, hogy indulnak Mamához és a gyerekekhez, folytatni, amit én, és azóta már a lányok is elkezdtek.

Nem tudom elmondani, mekkora megerősítés volt ez nekem, hogy van értelme ezeknek a posztoknak, írásoknak, hogy rám tudnak találni azok, akik nem tudják, hogyan kell elindulni önkénteskedni, hol keresgéljenek, de tudok nekik segíteni.

A hála érzése, a motivációm, az öröm, a kötődés most egy egészen új formája köszönt be ezekben a napokban az életembe. Minden összeáll, minden a helyére kerül egy nagyobb képben, amiről álmodtam, amikor elindultam ezen az úton. Úgy érzem, mindenki valami csodálatos céllal jön az életembe, ugyanekkor mindenki, aki távozik, szintén okkal teszi azt. Okkal lépek én is emberek életébe, legyen szó a Mamáéról vagy a fiatal párról, akik írtak nekem, vagy bárkiről, aki egy kedves megjegyzéssel kíséri ezt az utat. Inspirál, hogy inspirálhatok, erőt ad, hogy erőt adhatok, hogy mosolyt csalhatok emberek arcára, olyan időkben, ahol annyi szomorúság burjánzik manapság a Földön.

TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE

1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pol_Pot

Kicsit szeretnék mesélni a kambodzsai önkéntes munkámról és egy szomorú valóságról is. Úgy érzem szerencsém van látni ezt a valóságot, bármennyire is furcsán hangzik, tudom.

Úgy gondolom, ahhoz is szerencse kell az életben, hogy ezt a kontrasztot úgy érzékelhessem, mint az a szemlélő, aki a kiváltságosabbik oldalra született.

Siem Reap egy külvárosi részében, egy nagyon szegény környéken élek most, összesen három hétig. A kambodzsai vízum egy hónapra szól, ebből egy hetet elutazgattam. Szükségem van erre az egyensúlyra egyes állomások között, arról nem is beszélve, hogy egyre jobban körvonalazódik, hogy az utazásnál nagyobb szenvedélyem nincs ezen a Földön és végtelenül feltölt, hogy olyan dolgokat láthatok, amikről évekkel ezelőtt csak álmodoztam.

Visszatérve, Kambodzsa olyan szegény, hogy az összes önkéntes hely, amit találtam eltér a thaiföldi önkéntes munkámtól. Nem kapok sem ingyen szállást, sem ingyen étkezést a munkámért cserébe, ezeket én állom magamnak. Pont annyi pénzt fizetek magam után, amiből akár még mindig ellehetnék a dzsungalóban délen, napi két étkezéssel, de teljesen önszántamból vagyok most itt, egy szépnek nem mondható helyen, szegény körülmények között. 

Amit az iskoláról tudni kell, ahol vagyok, az az, hogy 2014-ben nyitotta meg teljesen egyedül Savon Pouk, nekem csak Mama. Ennél a hölgynél élek most, az ő iskolájában tanítok olyan gyerekeket, akik erről a környékről kerülnek ki, nagyon szegény körülmények közül, és nem mindegyikük tud iskolába járni. 

Hogy miért nem? Mert ilyen szegény környékeken bevett szokás az, hogy a gyerekek a háztartás körül vagy a mezőgazdaságban segítenek, mióta az eszüket tudják, hogy a családnak legyen mit ennie. Másik szomorú tény, hogy ezek közül a gyerekek közül sokan az utcán dolgoznak, például turistáknak próbálnak eladni mindenféle kis csecsebecsét vagy éppen a megmaradt gyümölcsöt, zöldséget a piacon. Savon, Mama, ezért nyitotta az iskolát, ahova a nap végén betérhetnek ezek a gyerekek, hogy felzárkóztató oktatást kapjanak. Vannak szerencsésebbek, akik iskolából jönnek, viszont nekik is bőven elkél a korrepetálás.

Mama ezt a helyet önkéntesekkel üzemeltetve álmodta meg, de a korona miatt ez az álom két évre leállt. Most egyedül vagyok itt, előttem volt itt egy másik lány, de egymást váltottuk. Mondanom sem kell, elkélne a segítség, több mint 35 gyermekkel vagyok, napi három órában. 

Sok olyan dologgal bírkózom meg, amivel úgy érzem, kevesen tudnánk, és nem félek kimondani, most nagyon büszke vagyok magamra, hogy itt tudok lenni. De ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, hogy ez semmi. Ezek az európai kényelmem berögzült kivetülései, az én megszokott kényelmes életemet "zavaró" tényezők mindcsupán, nekem ez egy átmeneti, új, nem ismert helyzet, semmi több, azért zavarhatnak ezek a dolgok, mert szerencsés vagyok, hogy nekem nem ez a megszokott. 

Nagyon sok család nem jut Kambodzsában tiszta, megfelelő minőségű vízhez, így sokan nem tudnak rendszeresen normális körülmények között fürdeni, vagy mosni. Vannak diákjaim, akik ugyanazt a ruhát hordják egy hétig, a negyven fokos hőségben, egy pici tanteremben ülve, rengeteg olyan szagot kell elviselnem, ami nem kellemes. De sokkal jobban sajnálom őket, hogy kénytelenek így élni.

A szállásomon az ablakok és ajtók annyira csálék, rendszeresen másznak be hozzám méretes pókok, repülő csótányok, ezek olyan félelmeket és undort váltanak ki belőlem, amit csak úgy tudok legyőzni, ha folyamatoan elismétlen magamban: "ők félnek tőlem, én vagyok a nagyobb". Tudom, nem kellene félnem tőlük, mégis félek. Pedig valójában ez is irracionális. 

Mama főz rám, és bár ízletes az étel, ami elém kerül, láttam a konyhát, tudom milyen higéniai körülmények között készült az, és néha ebbe jobb nem belegondolni. Kétszer kaptam gyomorrontást pár héten belül. 

Brutálist kihívást jelent összeállítanom a tanóráim anyagát, mivel nem csak korbeli, iskolázottságbeli különbségek vannak, de még egyes korcsoportokon belül van, akinek a latin ábécé szavai teljesen újak, van, akik már tudnak olvasni angolul, talán az iskolából jön ez a tudás, lehet, hogy egy előző önkéntes hagyta rájuk ezt.

Sokan kérdeztétek tőlem, hogy hogyan tanítok, ha nem beszélünk egy nyelvet. Nos, próbálom úgy összerakni minden tanóra anyagát ,hogy az instrukciók minimálisak legyenek, vagy, hogy én meg tudjam mutatni nagyon egyszerűen, egy példa segítségével, hogy mi a feladat.  Ezenkívül, ha nagyon megakadok, a Google fordító is sokat tud segíteni.

Jött olyan kérdés is néhány barátomtól, hogy miért pont angolt kellene ezeknek a gyerekeknek tanulniuk. Nagyon egyszerű a válas: általánosan elmondható, hogy azok vannak jobb helyzetben, tudnak több pénzt keresni, akik meg tudják szólítani angolul a külföldi turistákat, így elmehetnek ebbe a szektorba dolgozni, ők valamivel úgy látom jobban élnek, vannak opcióik. Ezenkívűl átveszünk alapvető matematikát is, ez nehezebb, azokkal, akik tudják angolul a számokat, jobban haladok ilyen téren is. 

Úgy érzem, most már eltelt két hét, nagyon szépen fejlődnek, bár vannak rosszabb napok, ilyenkor próbálom nagyon játékosra venni a figurát. Sokan már tudnak betűzni szavakat a kisebbek közül a csoportjaimban (kettő kisebbekből álló van), a tinik pedig két hét után nem is utálnak végre annyira. Megtaláltunk egy közös hangot, miután én is megtaláltam az enyémet, és rájuk kiabáltam, hogy figyeljenek. Azóta a kifejezés, amit a leginkább el tudnak folyékonyan ismételni az a „LISTEN TO ME!”.

Végtelenül megtisztelő, hogy ezek a gyerekek engem hívhatnak most ebben a három hétben tanárnéninek, és rengeteget tanítanak ők is nekem. Néha Miss Lilla vagyok, néha teacher, néha pedig csak egy megkocogtatott váll. :) 

A héten rengetegszer eszembe jutottak a középiskolai tanítóim, az is, hogy néha milyen tiszteletlenek tudtunk lenni velük, mennyi zajt csaptunk és nagyon más most a perspektíva másik oldalán állni.

Nekik szeretném ezt a fejezetet szánni, megköszönni, hogy hozzá járultak ahhoz az úthoz, amin most vagyok, és valójában mennyire fontosak és mennyire szeretném, ha többre lenne becsülve a munkájuk. Főleg, mert most értem meg igazán, milyen nehéz is ez.

Szeretném még egy rétegnek címezni ezeket a sorokat, és megragadni az alkalmat, hogy itt mondhassak köszönetet.

A múlt héten elindítottam egy online adománygyűjtést, amiből be tudnék szerezni az iskolába szükséges felszereléseket a gyerekeknek és biztosíthatnám, hogy Mama be tudja fizetni a villanyszámláját a következő hónapban, hogy a következő önkénteseknek (és persze Mamáéknak is) legyen fény az esti órákon a tanteremben. Sajnos Mama sírt emiatt, ha éppen nem tud dolgozni valamit, előfordul, hogy áram nélkül maradnak.

A célom 100 euró volt, de mire újra internethez jutottam és felmentem az oldalra, több mint 220 euró gyűlt össze. Ez annyi pénz, ami több hónapig is bőven kisegíti a gyerekeket, Mamát és biztosítja, hogy az iskola működjön.

Egyszerűen szóhoz sem jutok a jóságon, amit láttam tőletek és megvalósítottátok ezt a projektet, itt, velem, Kambodzsában. Ugyanis éreztem mindannyiótok segítő kezét ebben, amit nagyon köszönök, végtelenül hálás vagyok érte. Az Ő nevükben is nagyon köszönöm! 

TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE

Ellátogattam egy kambodzsai sziget eldugott partszakaszára. Amikor azt mondom eldugott partszakasz, értsétek úgy, hogy, ha nem keresi valaki szándékosan a helyet, nem fog az ember véletlenül belebotlani. Nem jár erre a kutya sem.

A partszakaszon egy szálláson tudsz megszállni, ezt egy helyi család üzemelteti. Milyen is ez a szállás? Hát, összeraktam a bungaló és dzsungel szavakat, így kijött az, hogy dzsungaló, ami tökéletesen meg is felel rövid leírásként a helyre.

Az erdő közepén van a szállás, négy fal, egy ágy, fürdő a kertben, szintén nem túlagyalva- 4 fal, egy zuhanyzófej, amiből csak hideg víz jön és egy wc. Elektromos áram csak délután öttől reggel hétig, az is csak azért ebben az idősávban, hogy este be tudd kapcsolni az ezeréves ventilátort a szobában, ami körülbelül annyit ér a 40 fokos hőségben, mint szitával vizet merni.

Szolgáltató nincs a szigetnek ezen a részén. Ha nincs áram, nincs wifi, nincs net sem, a világ is véget érhetne sem értesülnél semmiről. A családnak van egy konyhája, itt tudnak főzni, ha enni szeretnél, körülbelül 2 dollár egy méretes adag étel. Apropó, Kambodzsában, még mindig nem sikerült megfejtenem miért pontosan, de két teljesen egyenrangú valuta van, fizethetünk amerikai dollárral vagy kambodzsai riel-lel, ugyanaz, még vegyesen is használhatod őket. Egy dollár 4000 riel. Sem több, sem kevesebb, pontosan ennyi mindenhol. Számológépet tartok magamnál, ha már valami 75 centre végződik, akadnak bajok.

Szóval, itt töltöttem néhány napot ebben a dzsungalóban.

A partszakasz egyszerűen olyan volt, mintha valaki kiphotoshoppolta volna a valóságot- a homok vakítóan fehér, a víz ragyogóan kék volt, a legszebb pedig, hogy a helyi családon kívül -akiknél megszállnak a magamfajta, zajtól elvonulni kívánó hátizsákos nomádok- és másik 5 ilyen kalandoron kívül nem volt itt senki rajtam kívül.

Voltak napok, amikor az egész tenger az enyém volt, mert nem láttam senkit. Barátkozni könnyű volt, nem volt gond megjegyezni ilyen kevés embernek a nevét, nemzetiségét, arcát. Nem volt tömeg, na.

A sziget e szakaszának egyébként Coconut Beach a neve. Nem volt nehéz összerakni miért- minden méteren van egy kókuszoktól roskadó pálmafa. Így megkezdődött a szabadrablás is, nehézségek árán, de sikerült levernünk egy-kettőt a fáról, amit utána egy húsvágó konyhakéssel fel is vágtam, így víz helyett megesett, hogy kókuszvízzel csillapítottam szomjamat.

A majmok jelenlétét már megszoktam az elmúlt Délkelet-Ázsiában töltött 9 hetem alatt, viszont egyik reggel meg volt bolondulva az összes.

Éppen mentem reggelizni a konyhába, amikor hallottam, valaki követ. Hátrafordultam és egy majom volt a lábamnál, néhány centin múlt, hogy nem kapta el a bokámat, a fogsora csak úgy csillogott, amikor ráförmedt és halálosan ijesztő volt ez az egész. Őszintén nem tudom, életem legnagyobb hülyesége volt-e sikítva elkezdeni lélekvesztve szaladni, de mindenesetre túl éltem a „támadást”, utána napokig egy bambuszpálcával a kezemben mászkáltam, elvileg ettől félnek és távol maradnak.

Később, amikor kijöttem a zuhanyzóból, szintén ott szobrozott egy majom, elkezdett visítani a törölközőbe csavart látványomra, (szegény majom). Tőle sem ijedtem meg kevésbé, a bambusz fegyveremet pedig a szobám előtt hagytam.

Tudtam, az egyik argentin srác, akivel összebarátkoztam, a zuhanyzó melleti dzsungalóban lakik, így elkezdtem reggel 8-kor kiáltozni, hogy „Fernando, Fernando!”, hogy a srác kijöjjön és elzavarja a majmot.

A srác amúgy előtte nap traumatikus élményeiről beszélt Lady Gaga Alejandro számával kapcsolatban, amiben ugyanúgy elhangzik, hogy „Fernando, Fernando…”, így nem jött segíteni, azt hitte én is csak cukkolom a nevével, úgyhogy fél órát szobroztam a zuhanyrózsa alatt egy törölközőben, míg elment a maki.

Másik este két német lány közölte, hogy ne menjek ki a fürdőbe, ha félek a kígyóktól, mert ott van egy méretes példány, de megjelent már egy 35 centis tokay gekkó is, talán az kevésbé ijesztő. Hát nem. Talán a tappancsai cukik voltak, de távolról néha jobb szeretni. Jót tesz a kapcsolatnak. Aznap este úgy gondoltam, mosdóba tök felesleges kimenni, egy felnőtt ember vissza tudja tartani, ha szükséges. Most pedig úgy éreztem, szükséges.

Éjszaka lementünk a partra úszni, ugyanis tele volt a szakasz fluoreszkáló planktonokkal, felettem a színtiszta csillagos égbolt, ugyanez volt alattam vízi verzióban. Elképesztő volt, olyan élményben részt venni, amiért máshol turisták fizetnek.

Elképesztő élmények voltak ezek, néhányat viszont nem fogok visszasírni.

TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE

Sziasztok. Két hete már nem írtam Nektek.

Ez alatt az idő alatt sok mindenen mentem keresztül. Elbúcsúztam a gyerekektől az utolsó önkéntes munkám után, megünnepeltem a 27. születésnapomat, átmentem a düh és a csalódottság minden lehetséges fázisán a hazánk szomszédságában kirobbant borzalmas háború miatt, és jelenleg A Gyász Démonja is megtalált: elvesztettem egy fontos embert az életemben. Ez idő alatt pedig megérkeztem Kambodzsába is.

Itt folytatom utamat, itt nézek szembe azzal, amivel kell, legyen öröm az vagy bánat.

Hátrahagytam mindazt a szépséget, természeti csodát és melegszívű embereket, akiket Thaiföld ajándékként küldött az életembe. Maradhattam volna való igaz, de úgy éreztem, ideje indulni. Ennek legfőképpen az volt az oka, hogy találtam egy csodás, a perui önkéntes munkámhoz nagyon hasonló önkéntes lehetőséget Kambodzsában.

Egy hónapig leszek itt, ebből 3 hétig fogok tanítani egy nagyon szegény környéken működő iskolában nehéz körülmények közül kikerülő gyermekeket. Egy hétig most még utazok picit, rákészülök lelkileg a feladatra, „berendezkedem”.

Már most látom, Kambodzsában legalább annyira szegény nyomornegyedek vannak, mint, amiket Peruban láttam.

Elmentem egy Siem Riephez közeli városrészbe, amit egy folyó vág ketté. A folyó félévente egyszer az esős évszakban (mert, hogy vagy esős évszak van, vagy nagyon száraz meleg, az utóbbit élem most) megemelkedik, így a helyiek élete úszó faluvá alakul.

Borzalmasan szegény környék ez. Kambodzsa nyomornegyede. Nem az a fajta hely, amit bármilyen utazási iroda erőszeretettel reklámozna az irodáik ablakain vagy a netes honlapjukon, mint egzotikus úticél, vagy látnivaló. Sőt, a legtöbb ember nem fog ide jönni.

Olyan sokat vagyunk hajlamosak beszélni egy- egy utazás szépségeiről, ezt megannyiszor megteszem én is. Nem szeretnék képmutató lenni, ugyanúgy meglátogatom én is a szép helyeket bárhol, ahol vagyok, mint bárki más, és én is minden egyes kis porcikámmal végtelenül örülök és elveszek a szépben.

Azonban nem csak ezért kerekedem mindig útnak, nem azért vagyok itt, hogy csak a szépet lássam. Máskülönben, ahogy egy nagyon kedves barátom fogalmazott: „elhippiskedném” ezt az egészet és eszem ágában sem lenne szánt szándékkal szegényeknél önkénteskedni.

Azért is vagyok itt, hogy lássam azt, amit mi, oly egyszerű emberek szánt szándékkal szeretnénk sokszor semmibe veszni. Szeretnék olyan perspektívákat látni, amik egy hálával telibb életmódra tudnak sarkallni, hogy ne csak lássak, de értékeljek is.

De miért nem szeretnénk bizonyos dolgokat látni, a „csúnyát” látni? (Néha még én sem!) Mert túlságosan arcon csapna minket a valóság, ha ténylegesen szembesülünk, kellene mások valóságával.

Milyen valóságról beszélek itt? És kiknek a valósága ez?

Azoknak a valósága, akiket láttam Siem Riep úszó falvaiban. Azoké a családoké, férfiaké, nőké és gyerekeké, akik úgy élnek, hogy az elektromos vezetékek hiánya miatt minden háztartásban autóakkumulátort használnak az áramellátására. Ahol a képeimen látható folyó szolgál fürdésre és a ruhák mosására, ahol a képeimen látható szemétben játszanak a gyerekek.

És tudjátok mi a legsokkolóbb ebben a zord valóságban? A mosoly, amivel fogadnak. A mosoly, amit a jólétben elfelejtünk ismerni néha. Az önzetlenség, amivel továbbra is ezek az emberek adakoznak, a buddhizmus adta lelki béke, ami árad belőlük egyszerűen két dolgot tud kiváltani belőlem: vagy végtelen szomorúságot a saját ostoba gyarlóságainkat felismerve, vagy végtelen örömöt és reményt, hogy egyáltalán nem számít merre megyek, hogyan élek: már most megvan mindenem.

A szerető családom, a barátaim, az egészségem, az otthonom, az anyagi, fizikai és lelki biztonságom. És, hogy ezt bármikor elveszíthetem-e? Igen. De te is.

Elég a szomszédunkra nézni most, arra a megannyi szerencsétlen emberre, akik jelenleg egy olyan helyzet elszenvedői, amivé napról napra váltak.Nem szabad semmibe vennünk ezeket a dolgokat. A hála nem egy érzés, hanem egy szemlélet is.

Nem az elvakult pozitivitást szajkózom. Nekem is ugyanúgy megvannak az emberi, mindennapos panaszaim. De van lehetőségünk ezeket a panaszokat két lépéssel hátrébb állva szemlélni, venni egy mély levegőt, meditálni 15 percet és megoldást keresni. Elgondolkozni, van-e értelme a szituációban elsüllyedni, vagy van- e lehetőségünk más perspektívákat ragadni. Ez az, ami nekem mindig is nehezen ment, de mindaz, amit látok itt, vagy Peruban akár, segít megérteni azt a régi mondást: Lehet az a pohár félig üres, vagy félig teli.

De ha hálával szemlélsz dolgokat, szomjadat inkább csillapítja, mintsem erősíti az a bizonyos pohár.

További képek és bejegyzések:

Instagram: lillus_hege

Megosztok egy történetet, amit úgy éreztem eddig nem tudtam. Ha nehezen emésztitek meg a tragikus, halállal kapcsolatos híreket, kérlek, ne olvassátok tovább.

Amikor Ko Jum szigetén önkénteskedtem, a fogadó „papám” elmondta, hogy a 2004-es thaiföldi cunami egy túlélője. Sőt, egyike azoknak, akik beálltak önkéntesként a katasztrófa után segíteni. Hogy mi volt az ő feladata?

Segíteni összeszedni a holtesteket Phi Phi szigetén és megpróbálni beazonosítani az elhunytak személyazonosságát.

Sokkoló sorok ezek. Megdermedve ültem és hallgattam végig őket.

A fogadó papám bő egy óráig mesélt arról, hogy milyen volt átélni egy ennyire súlyos természeti katasztrófát. Nem emlékszem, hogy vettem-e volna levegőt mialatt mesélt. Olyan dolgok ezek, amiket teljesen máshogy élsz meg, amikor valaki ott áll előtted és a saját, első kézből megtapasztalt élményeivel, a saját szemszögéből mondja el ezeket. Amikor olvasunk valamit, vagy látunk, a hírekben felvételeket egy ilyen megrázó eseményről, közel sem fogható ahhoz, amikor valakinek látod, hogy a szeme előtt, emlékezetből játszódik le mindez.

Elmesélte, hogy mindenhol holtestek hevertek, a fákon, az utcákon, azt mondta borzalmas hullaszag terjengett a levegőben, nagyon nehéz volt lélegezni, mentálisan kizárni a fizikai ingert, hogy segíteni tudjanak. Az elkallódott útlevelek, amiket próbáltak összeszedni, vagy amiket elhoztak a családok a kijelölt segítő pontokhoz, -hogy az alapján segítsenek megkeresni elveszett szeretteiket-, stócokban álltak az adminisztratív tevékenységekre kijelölt helyeken. Mindenki kétségbe volt esve, mindenki sokkban volt.

Senki sem volt erre Thaiföldön felkészülve. A legtöbben azt hitték, hogy egy különleges apály jelenség szemtanúi és csodálkozva álltak meg a partok bámulni, hogy a tenger visszavonul. Amikor az első hullámok felsejlettek a messzeségben, az emberek azt hitték, hogy csak a dagály jön vissza. Szinte senki sem menekült. Sokakat emiatt a parton sodortak el a 6 méteres hullámok.

Günthernek volt egy barátja, Európából jöttek a családdal nyaralni akkor Thaiföldre. Egy apa, egy anya és egy kisgyerek. Reggel az apuka hotelben maradt aludni, mert fáradt volt, az édesanya azt mondta elmennek reggelizni. Sohasem jöttek vissza. Günther azt mondta az apa azóta is emészti magát.

Nem volt riadó, nem volt sziréna, a fogadó papám azt mondta, a mai napig nem lettek a thai-ok rendesen felkészítve, mi lenne, ha hasonló esemény súlytaná őket. Láttam a szigeteken, ahol jártam egy kettő helyen, hogy „cunami menekülési útvonal” de alapvetően mélyen el lett temetve a közbeszédben, mi is történt.

Senki nem beszél erről.

Annyira traumatizáltak az emberek, hogy mindenki inkább elnyomja a feledésbe, mi történt. Természtesen, mi, úgy érzem, többségében vagyunk olyan kiváltságos helyzetben Európában, hogy ha egy traumánál segítségre van szükségünk, számtalan szakember is rendelkezésünkre állhat. Teljesen más a helyzet egy olyan országban, ami sokkal szegényebb helyzetben van. Erre magától értetődően nincs módja a legtöbb embernek.

Günther azt mondta, Ko Jum szigetét is elérték a hullámok, kevesebb kárt okozva ugyan, néhány ember hunyt el, akiről tudnak, de a mai napig vannak partszakaszok, ahol nem lettek eltakarítva teljes mértékben a cunami okozta károk.

Elmentem egy ilyen partra.

A mai napig hever szanaszét néhány kiscipő, ruha személyes holmi és összeomlott házak darabjai. Döbbenetes volt látni, alig bírtam a könnyeimmel.

Sohasem csak is kizárólag azért utaztam, hogy szép helyeken láthassak. Azért is utazok ennyit, hogy lássam azt, megtapasztaljam azt, amiről bár hallunk, mégsem értjük teljesen addig, amíg nem válik a valóságunk részévé.

Azért utazok ennyit, hogy egy hálával telibb világszemléletet építhessek magamnak, hogy lássam, milyen szerencsés vagyok, hogy onnan jövök, ahonnan.

Kérlek, legyetek nagyon hálásak olyan alapvető dolgokért, hogy biztonságos helyen élhettek, egészségesek vagytok, van tető a fejetek fölött, van mit ennetek, van hol aludnotok, van kik szeressenek titeket, akiket viszont szerethettek. Nagyon nagy dolgok ezek, sokkal fontosabbak mindennél. Az élet maga fontos és értékes, ezt pedig nem érdemes egy percre sem elfelejteni.

FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE

Jelenleg Chiang Mai egyik kívül eső szegletében önkénteskedem gyerekek mellett. Sokkal nehezebb, mint gondoltam volna.

Nagyon más ez most, mint a perui önkéntes munkám, ahol ugyanígy gyerekekkel voltam. Nem mondom, hogy nehezebb, azt sem, hogy könnyebb, csak más. Egyszerűen más részt követel meg belőlem.

Egy családnál vagyok bentlakásos tanítónő, talán így tudnám bekategorizálni a „munkaköri” leírásom.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy az első 3 nap olyan nehéz volt, hogy azt hittem feladom.

Nem fogok hazudni, elgyengültem és nagyon össze kellett szednem magam, hogy felfogjam, pontosan erre vállalkoztam, nem egyszerű helyzetekre, és ez most abszolút nem egyszerű. Lelkileg nehéz. Érzelmileg nehéz. „Magamat látni nehéz.”

Chiang Mai-tól 30 perc autóútra van egy eldugott kis farm, amin van egy házikó, ahol egy család mezőgazdaságból tartja fenn magát. (A neveket a későbbiekben megváltoztattam, nem szeretnék semmilyen személyiségi jogot sérteni.)

Az édesanya thai volt, 4 évnyi rák elleni harc után tavasszal, nem egészen egy éve elhunyt. Az édesapa francia származású, de 25 éve Thaiföldön él. A gyerekek 12 és 5 évesek, háromnyelvűek, folyékonyan beszélnek franciául, thaiul, angolul, az utóbbi nyelven kommunikálnak velem is. Azonban az angol tudásuk erősen el van hanyagolva, így ez is az egyik feladatom- írni, olvasni tanítani őket angolul, valamint az élőbeszédet gyakoroltatni velük. Ezen kívül alapszintű matematikában segítek, a kislány, Zsóka 12 éves, neki pedig a rajz tehetségét és művészi útját tudom segíteni, mivel én is rajzolok és festek, az apa azt mondta, ez is tartozzon hozzá a napi tevékenységekhez. A kisfiú, Ádám, 5 éves.

A gyerekek nem járnak iskolába, nem tudtam, de Thaiföldön ez viszonylag gyakori jelenség, hogy homeschool van, legális.

Már megérkezésemkor láttam, éreztem, brutális traumák vannak itt, minden részről. Beléptem a házba és tudtam: ez nem lesz sétagalopp.

A kisfiú nem érti, hol az anyukája, várja, hogy hazajöjjön, szerintem túl pici, hogy felfogja, ő már nincs velük. Az apja nem szentel neki figyelmet és nagyon nehezen köti le bármi is 2 percnél tovább.

A kislány átvette az anya szerepét, ő gondozza az apját és az öccsét, elkeserítő látni, hogy milyen fokú önbizalom hiánytól szenved. Azt mondta, egy ideje a COVID miatt nem fogadtak önkénteseket, látom mindkét gyereken, hogy örülnek a társaságomnak.

Az apával nem tudok beszélni. Reggeltől estig az irodájában ül, azt mondta az anyjuk halála után elkezdett tőzsdézni, legalábbis ennyit értettem biztosra, jelenleg ez az élete, ebből próbál maguknak valami anyagi biztonságot kivenni, de szerintem nagyon anyagias is, csillog a szeme, ha a profitról és a pénzről beszél. 

A gyerekeivel nem foglalkozik. Lassan egy hete vagyok itt, de két kezemen meg tudom számolni, hány mondatot kommunikált velük. 

Nem beszélek franciául, de valahogy a külföldi francia barátaim káromkodását megtanultam egy idő után Horvátországban élt fél évem alatt, így nem kell ismernem a nyelvet, hogy értsem, ahogy néha beszél a gyerekekkel. 

Zsóka semmit nem mer az apjától kérdezni, szabályosan fél tőle. Ma volt egy mondata, amin nem tudok túllépni. Azt mondta „igazából nehéz apával, de lehetne rosszabb is. Örülök, hogy nem, lépett le, miután meghalt anya. Ezért hálás vagyok neki.”

Ebédkor csak a gyerekekkel vagyok, a vacsorákat viszont együtt fogyasztjuk el. Borzalmasan fagyott hangulatban. Az egész környezet, így kívülről betoppanva is, szomorú, sivár, úgy érzem a kislány és az apa között egy puskaporos csatatér van, telis tele aknamezökkel, ahol Zsóka minden szava csak egy szikra az apjával szemben. Sajnálom őt, borzalmasan sajnálom.

A szállásom talán az eddigi legrosszabbnak mondható. Egyáltalán nem vagyok sem igazán tiszta, sem megszokott körülmények között. Anya kért tőlem képeket, azt mondtam neki, jobb, ha nem küldök, nem akarom hogy lássa, hogyan élek most.

Az önkéntes munkáról a következőt kell tudnotok: csak addig minősül hivatalosan önkéntes munkának bármilyen munkavégzés, amíg az nem haladja meg a heti öt alkalmat és napi 5 órát.

Ennél többet nem lehet egy önkéntesre sem terhelni, mert arra már a munkatörvény szerint is más szabályok vonatkoznak ránk.

Az apa olyan durván elkezdte sérteni a határaimat 3 nap után, hogy természetesnek vette, hogy hétvégén nem kapok eltávot. Eleinte avégett sem szóltam, hogy az első 72 órában napi 8 órát foglalkoztam a gyerekekkel.

Mert hogyan is tudnám megmondani két, angyali és szörnyen elhanyagolt gyermeknek, akik sóvárognak a figyelemre és a szeretetre, hogy „ne haragudjatok, de nem erre „szerződtettem”.

Szeretetet szeretnék adni ezeknek a gyerekeknek, de valahol meg kell húznom egy vonalat az önzetlenség és a kiszolgáltatottság között, ez a vonal pedig nagyon vékony és pedig hajlamos vagyok addig táncolni rajta, amig leesek valamelyik oldalon. Bűntudatom is van miatta. Bűntudatom van, hogy önző emberi lény vagyok-e, hogy meg akarom húzni ezt a vonalat, vagy még pont az önszeretet egészséges keretein belül teszem ezt meg…

Nem értettem, miért zavar annyira mélyen a helyzet, ami itt van, azon kívül, hogy ez egy nagyon nehéz szituáció. Nem értettem, mi olyan ismerős, de éreztem, valami tudatalatti de-javu kapott el. Aztán rájöttem.

Ahhoz, hogy ezt igazán át tudjam adni, el kell magyaráznom valamit előbb, a saját traumáimmal és valóságommal kapcsolatban és, hogy mire jöttem rá, miért kerültem most ide, miért ismerős ez a helyzet.

Különálló lények vagyunk ebben a világban, de hiszem, hogy valójában mi mind egyek vagyunk. Bármit teszünk másokkal, magunkkal is tesszük. És bármit teszünk magunkkal, azt tesszük másokkal is. Ezen alapul a karma rendszere. Ezt kellene, úgy érzem mindenkinek megértenie. Minden tettünk hatással van valakire, valamire, ránk, így végső következtetésként nincs olyan, hogy nincs következménye a tetteinknek. Hiszek a reinkarnációban, és abban, hogy ha meg akarjuk érteni a múltbéli életeinket, a jelenlegi élethelyzetünket kell tisztán látnunk, ha pedig a jövőbeni leszületésünk magját szeretnék ápolni és megvetni, a jelenlegi tetteinkkel kell tudatosan bánnunk.

Hiszem, hogy a legszebb karma forrása, az egyetlen és végső forrása mindennek a szeretetből tud kinőni. Ezt hívja a Dalai Láma is a „kedvesség karmájának”.

Újabban egyre inkább foglalkoztat a kérdés: milyen voltam én, amíg nem jöttem ide, mint „Lilla”?

És valahogy egyre inkább úgy érzem, nem tiszteltem valószínűleg egy korábbi lélek szakaszomban mások határait, sőt, tudom, még ebben az életben is sokszor, tudatosan és nem tudatosan is, átléptem bizonyos határokat másokkal szemben. Az életem most azt a perspektívát mutatja nekem már egy ideje, hogy milyen, ha az én határaim vannak sértve.

Minden embernek és minden kapcsolatnak vannak mély szakaszai, amit nem fogtok sem a közösségi médiában látni, sem beszélgetni másokkal erről. Ez ugyanolyan, mint, amikor azt szoktam mondani, hogy mindenkinek kivétel nélkül el kellene mennie pszichológushoz, és azt a választ kapom sok embertől, hogy „Minek? ÉN jól vagyok.” Ez nem így működik.

Hiszem, hogy aki ki meri ezt jelenteni, mindenféle kettőség és kétség nélkül, annak pont még inkább el kellene mennie egy pszichológushoz, egy családállításra, egy mesterhez vagy bárhova, hogy lássa, mindenkinek vannak traumái és mindenki projektál valamit, és mindenki folyamatosan tudna tanulni. Megtanulni egy megértőbb lénynek lenni.

Hogyan voltak az én határaim sértve a párkapcsolatomban és az életemben?

Egy narcisztikus és non-verbálisan erősen abusív férfival voltam 3 évig, ezt pedig foggal, körömmel próbáltam titkolni a nagyvilág elől, azt mutatva, az én kapcsolatom jobb, szebb, izgalmasabb, akármilyenebb, mint az átlag.

Senki nem meri bevallani egy Instagram és Facebook orientált társadalomban a problémáit, sőt még a legközelebbi barátainknak négyszemközt sem. Valami végtelenül el van csúszva ebben a rendszerben, ahol szégyen nem tökéletesen szerelmesnek, sikeresnek, boldognak vagy gazdagnak lenni. Miért akarnánk szándékosan felvállalni, hogy „nekünk rosszabb?”

Mert nem fordulunk megértéssel a másik felé, hanem folyamatosan versenyzünk. Az egonk, az énünk, amivel azonosítjuk magunkat versenyez. Jobbat akar, mint ami a másiknak van. Szeretne különleges lenni, nem bírja az egyenrangúságat, az egyszerűséget. Pedig, ha mindenki merne erről beszélni, ítélkezések nélkül, egy sokkal szeretőbb, empatikusabb társadalomban élhetnénk. Hiszem, hogy, aki igazán szereti magát, az nem ítélkezik. Hanem megért. Figyel. Hallgat. Érez.

Egy ilyen ördögi körben éltem. Nem mertem felvállalni, sem segítséget kérni ezáltal, hogy valami nagyon nem stimmel a magánéletemben. És ez rengeteg szenvedéshez vezetett, egészen odáig, hogy elmosódtak a határaim, újra meg kellett tanulnom nemet mondani. Ez fontos. A szeretet része. Mondhatsz nemet, és húzhatsz határt szeretve is.

És megint itt vagyok. Ezúttal egy másik perspektívában de hasonló helyzetben, ahol erről kell még mindig tanulnom valamit és újra és újra körbejárnom a karmám ezen részét.

Miért volt velőig hatolóan ismerős a helyzet, amikor megérkeztem ide és borzalmasan éreztem magam az első három napban?

Az apa pontosan ugyanolyan narcisztikus abusív viselkedést mutat a lánya felé, mint a volt párom-felém. Mondatra pontosan ugyanolyan sértő kifejezéseket ismerek fel.

Amikor ezt megértettem, rájöttem, hogy nem adhatom fel, maradnom kell, ez még mindig ugyanannak a gyógyulási folyamatnak a része, amin járok, és valamit még mindig nem voltam képes megtanulni. Tudom addig fog ez újra és újra visszajönni, amig meg nem értem, hogyan kell egészséges határokat húzni, és közben szerető lénynek maradni olyan emberek között, akik szintén projektálnak és sérültek. A másik lehetőség, hogy tanultam talán annyit erről, hogy segíthetek Zsókának, hogyan álljon ki magáért és merjen beszélni az apjával, vagy ne vegye magára, hogy az végtelenül kétségbe vonja minden téren az erősségeit, a tehetségét, az erejét.

Segíteni szeretnék itt. Az apának is és a gyerekeknek is. És magamnak is.

Lett volna egy másik választásom is. Szimplán el sem meditálok, elmélkedek ezen, el sem mélyülök benne mi zavar ennyi, csak fogom magam és kényelmesen lelépek, mondván „ahh, nem érzem itt jól magam, hátraarc”. Ez lett volna az ego diktálta könnyebb út, ahol ahelyett, hogy leültetném a démonokat teázni, elzavarom őket haza vacsorára. Ez nagyon nem egyszerű. Pontosan ezekről a dolgokról beszélek, amikor azt mondom, könnyebb mindig elfordítani a fejünket.

Ha valaki azt gondolná, könnyen írok ezekről, az téved. Ha valaki azt gondolná, ezt nem is olyan bonyolult összetenni fejben, az téved. Ez nagyon személyes. De úgy érzem, nem szeretnék semmit szégyellni benne. Ez az a határ, ami nem kellene, hogy elkülönítsen engem és titeket. A szégyen egy pontosan olyan jelenség, amivel kiszakítod magad a többiek közül, nem tudsz miatta kapcsolódni. Félelmet generál, félsz, hogy elítélnek miatta. 

Tudatosan maradni és egy fedél alatt élni egy pontosan olyan szituációval, amiben én éltem és sebeket tép fel, nem egyszerű, mert ezúttal kívülről látom a saját szituációm. Egy nárcisztikus férfit, aki bántja egy fiatal nő egészséges önképének fejlődését és kialakulását ez a nő pedig nem kap semmilyen másik perspektívát, ahol láthatná, hogy ő pont úgy jó, ahogy van.

Jelenleg az egyetlen alternatív perspektívát a dicsérő szavaim adják neki. Lehet, hogy pontosan ezért vagyok itt. Próbálom megértetni vele, finoman, emészthető módon, hogy igenis gyönyörűen fest, akkor is, amikor az apja azt mondja neki, hogy „ez nem elég jó”. Próbálom gyermekien "beadagolni" neki, hogy más hitevesztettsége benne, nem kell, hogy bármilyen kapcsolatban legyen vele. 

Te vagy a kulcsod az életedhez, de amit sokan nem értenek meg az az, hogy még az ajtókat is te építed meg és a kulcslyukat is te tervezed meg minden egyes pillanatban, akkor is ha nekimész, akkor is ha elfutsz előle. 

Most, itt lenni ezzel a két meglehetősen lelkileg sérült gyermekkel és egy ugyanúgy sérült lelkű apával, egy olyan ajtó, amit választhattam, hogy benyitok- még akkor is, ha kellemetlen látni ezt- vagy szimplán elmegyek egy másik úton. Nem kényelmes ez most egyáltalán, de úgy döntöttem, most felhúzok egy masszív vasajtót és maradok.

Itt hagyok Nektek egy kis tanmesét is, ami úgy érzem, jelenleg nem csak Zsókára igaz, de nekem is sokat segít: 

"Két fiú korcsolyázott a befagyott tavon, valahol Németországban. Hideg délután volt. A fiúk azonban önfeledten játszottak. A jég egyszer csak megrepedt, az egyik fiú elesett, és bentragadt a jeges tóban.
A másik fiú, látva, hogy a  barátja beszorult és majd' megfagy, lekapta az egyik korcsolyáját, és minden erejével ütni kezdte a jeget. Végül fel tudta törni annyira, hogy a barátját kiszabadítsa.
Amikor megérkeztek a tűzoltók és látták, hogy mi történt, megkérdezték a fiút:
- “Hogy voltál képes erre? Lehetetlen, hogy feltörted a jeget, olyan kicsi és gyenge vagy!”
Ebben pillanatban járt arra Albert Einstein, a zseni. Látva, hogy mi történt, így szólt:
- Én tudom, hogy csinálta.
- Hogy? – kérdezték őt.
- “Egyszerűen”, válaszolta Einstein. - “Nem volt ott senki, aki megmondja neki, hogy kicsi,gyenge és nem képes rá."

Amikor utoljára írtam éppen közelgett az első önkéntes munkám helyszínének búcsúja. Említettem, hogy kicsit utazni fogok és kirándulni délen, mielőtt elfoglalom a következő helyem.

Meseszerű, gyönyörű, lélegzetelállító, vicces, nyugodt, élményekkel gazdag – ezek az első jelzők, amik eszembe jutnak a napokról, amiket még délen tölthettem.

Ko Jum szigetéről a híres Railay Beachre mentem. Krabi tartományához tartozik az öbölnek nevezhető szakasz. Azért is „kellett” előszőr idejönnöm, mert február 4-én lejárt a vízumom, amit belépéskor kaptam, így el kellett mennem a krabi-i bevándorlási hivatalba meghosszabbítani azt.

Kapaszkodjatok meg, sorban állással együtt 25 perc volt, míg megkaptam a thai vízumot extra 30 napra. Portugáliában és Magyarországon is rendszeresen szenvedtem a bürokratikus dolgokkal, annyira rossz és türelmetlen vagyok bennük, hogy szinte tudatosan halogatom őket és elég sok mély levegőt kell vennem, amikor a portugál adóbevallásommal kell csatát vívnom.

Így kimondottan felszabadító érzés volt realizálni, hogy bizony, a nyugati modernitás néha elbújhat a keleti egyszerűség mellett.

Másrészt, mindenkitől, akivel találkoztam eddig Thaiföldön azt hallottam, Railay Beach kihagyhatatlan és mindenképpen érdemes megnézni. Igazuk volt.

Railay Beach a hozzám hasonló hátizsákosok Mekkája. Tele van fiatalokkal, akik szintén „leléptek” kicsit a rendszerből. Igaz, jó néhányuk csak bulizni jön ide, vagy útjuk közben beiktatják ezt az állomást, hogy bulizni IS tudjanak.

Ilyen téren kívülállónak éreztem magam, naponta tízszer kaptam meg a „mész bulizni ma este?” kérdést a hostelben, ahol megszálltam és körülbelül úgy éreztem, hogy 27 évesen nyugdíjasnak számítok a helyen. Az egomnak viszont kimondottan jól esett, hogy richtig mindenki azt hitte én is 22 éves vagyok. Azt hiszem a hidratáló krémem kapott most egy piros pontot.

De találkoztam két olyan emberrel is, aki ugyanazon okokból volt ott, mint én: ők is önkéntes munkákat vállalva járják Ázsiát és keresik a helyüket. Az egyik egy francia srác volt a másik pedig egy német lány. Nagyon gyorsan összebarátkoztunk és nagyon megkedveltem őket, velük töltöttem a napjaimat.

Minden reggel úszni mentünk Sarah-val, rengeteget tanultunk egymástól. 31 éves és ő is ott hagyta a munkahelyét, mint én, rendszeresen meditál, rengeteg dolgot osztottunk meg egymással. Megbeszéltük, hogy valahol mindenképp utolérjük egymást a jövőben, vagy talán egy másik életben.

Életemben nem láttam (még Mexikóban sem) annyira türkízkék és tiszta vizet, mint Railay Beachen. Egyszerűen csodálatos volt, kristálytiszta, a türkízkék ezer színében pompázott, a fehér homok pedig csak még ragyogóbbá tette. Félek a mélyvíztől, egy borzalmas diszkomfort érzéssel tölt el, ha nem ér le a lábam, hiába tudok úszni. Gyerekkorom óta azt hiszem, el fog kapni valami szörny alulról, még a Balatonban sem merek nagyon messzire bemenni, hátha lesben áll egy cápa… képes vagyok elhinni, hogy az édesvízben is megtörténhet velem az ilyesmi, ami egészen irracionális valljuk be. Egyszer rágoogleztam, talasszofóbiának hívják ezt a félelmet. Emlékezzetek ezekre a sorokra, mindjárt visszatérünk rá…

Railayen viszont olyan tiszta volt a víz, hogy ki mertem úszni szinte a nyílt vízre, mert még a strandtól 500 méterre is, hiába nem ért le a lábam, teljesen tisztán láttam mi van alattam, szinte már egy medencére hasonlított az egész. Imádtam minden percét ezeknek a reggeleknek és javarészt délutánoknak.

Voltam sziklát mászni is, freestyle stílusban. Egy lagúnához mentünk le Jannal, a francia sráccal. Az út egyáltalán nem volt piskóta, csak néhány segítő kötél volt néhol kifeszítve az úton. Szerintem, ha látta volna előre a kedves hölgy, aki segített megkötni a biztosításom a zalaegerszegi K&H irodában, biztos, hogy beadott volna valami kérvényt, hogy kész öngól egy olyan lányra utasbiztosítást kötni, aki szószerint kedvtelésből biztosító kötelek nélkül sziklát mászik, és nem tesz jót a biztosító társaságnak az ilyen üzlet. Két nappal később hasonló körülmények között mentem fel egy másik sziklára is, ahol a mellékelt fotó készült. De az a helyzet, hogy teljes mértékben megérte a „szenvedés”. Csodálatos volt és imádok egyébként is ilyen helyeken mászni.

Imádom feszegetni ezeket a határokat, amíg még megtehetem. Pontosan ilyen emlékeket szeretnék gyűjteni, nem pedig tárgyakat.

Az egyik legcsodálatosabb napom pedig még hátra volt. Elmentünk egy túrára a környező szigetekre, Ko Poda, Ko Kai, Ko Thap részeit fedeztem fel. Egyszerűen nem találtam szavakat. Apálykor a szigetek között eltűnik a víz és egy homok ösvény jelenik meg, amin át tudsz sétálni a szigetek között, amiket kristálytiszta tenger vesz körül. Annyira csodálatos volt, hogy tényleg, képtelen vagyok leírni, a képeim pedig egyáltalán nem adják vissza a látványt. Végtelen hála járt át, hogy pár éve fogalmam sem volt, hogy ilyen csodákat fogok megélni és ezt egy „átlagos” vasárnapnak nevezhetem. Ezután, a szigetek körül könnyű búvárkodni mentünk. Életemben először csináltam ilyet, teljesen beleszerettem. Amikor először lemerültem nem hittem el, amit látok. Némó szerű halak csordái, óriás és színes korallok ezrei tárultak elém. A vicces rész viszont most következik.

Miután „végeztem” visszamásztam a hajóra és vártam a többieket. Az egyik lány fellépett a hajóra, és elkezdte mesélni, hogy mennyire izgatott volt, mert látott egy kisebb cápát. Odafordultam hozzá és szinte pánik jelleggel rásipítottam a lányra: „DID YOU SEE A SHARK?” Kicsit furcsán nézett, de nagyon izgatottan el kezdte mesélni: „Igen, de te hogy hogy nem láttad? Csak pár méterrel volt arrébb tőled.” Azt hittem helyből beleszédülök a vízbe a hajóról. Többszörösen felfogtam, hogy néha csak attól félünk, amit látunk vagy elképzelünk…

A túra vége egyszerre volt saját magam legyőzése és életem egyik legmaradandóbb élménye. Az Andamán tenger, ami körülveszi Thaiföld e részét, tele van, ahogy én neveztem el őket „vízi szentjános bogarakkal”, azaz fluoreszkáló planktonokkal, amik a mozgásra „aktiválódnak”. Ha kimész éjszaka, a totális sötétségben könnyű búvárkodni, olyan hatást kelt a látványuk, mintha a tejúton úsznál. Nem akartam kihagyni ezt az élményt, de brutális erőt kellett venne magamon, hogy éjszaka bele merjek ugrani a hajóról a nyílt, fekete vízbe és ne azon kattogjak, hogy milyen Kraken fog elkapni alulról. Viszont, amint megláttam a planktonokat körülöttem a talasszofóbiám is kicsit elnémult. Csodálatos élmény volt. Azt nem mondom viszont, hogy nem siettem vissza a hajóra.

Másnap reggel nagyon korán keltem, a napfelkeltében szerettem volna meditálni, viszont megzavart úgy 30-40 majom. Nem tudom mi történt, de egyik reggel megrohamozták a hostelünket. Végig néztem az erkélyemről, hogy úsznak a medencében, ugrálnak a tetőn, ellopják egy két ember teraszon száradó bikinijét. Egy karnyújtásnyira tőlem pedig egy mama majom mosdatta kismajmát. Egyszerűen kifolytak a könnyeim is, annyira édesek voltak. Nem támogatom az állatkerteket, az ócenáriumoktól felfordul a gyomrom és a cirkuszokat végleg betilttatnám, így elmondani sem tudom milyen varázsaltos volt majmokat ilyen szabadon látni, egy kismajmot figyelni, nem üvegen keresztül, hanem szabadon, úgy, ahogy annak termesztésen lennie kell. Annyira szépek, édesek voltak, teljesen elvarázsolt az egész látvány. Néha le kell írnom többször is a naplómba, hogy olyan élményekben van részem, amiket képtelen vagyok józanésszel felfogni.  

Ezután elmentem ismét úszni. A strandra menet hasonló élményben volt részem, mint Peruban, ha valaki olvasta az arról készült fejezetemet. Emlékeztek, hogy odajött egy srác, hogy készíthet-e képet velem, mert nem találkozott még albínóval? Tekintve, hogy már egész szépen lebarnultam, nem hiszem, hogy ugyanebből az okból, de belebotlottam egy csapat thai turistába, akik nagyon izgatottan jöttek oda hozzám, hogy fotózkodhatnak-e velem. Nem értettem. 6-an álltak sorba, hogy készítsenek velem egy selfiet, a mai napig nem tudom ezt hova tenni. Luczi Ricsi barátom jutott eszembe, állandóan mondogatja, mióta levágattam a hajam és platinaszőkére festettem, egészen hasonlítok Scarlett Johanssonra. Ha esetleg vele kevertek volna össze, akkor innen is üzenem Neked Ricsi: ám legyen igazad drága barátom.

Néhány itt töltött nap után egy 13 órás busz utazás keretében felutaztam Bangkokig.

Mit is mondhatnék Bangkokról?

Sokan azt kérdeztétek tőlem privát üzenetben, hogy biztonságosnak érzem-e. A válaszom igen, meglepően. Viszont borzalmasan zajos nekem, nagyon le akarják húzni a turistákat és alapvetően nem az én világom, de természetesen ez csupán egy perspektíva.

A bangkoki utam amúgy nem ment egyszerűen, őszintén szólva végül azt sem tudom, hogy sikerült eljutni Bangkokig. Ennyi csavar, tervezési hiba ritkán csúszott az elmúlt 2 évben az útjaimba. A taxi sofőröm úgy eltévedt a két átszállás helyszíne között, hogy végül el kellett navigálni az úticélhoz. Akkor kicsit megijedtem, amikor azt mondtam neki: „kell tenned egy U fordulót és utána balra kell kanyarodnod, és erre visszakérdezett: „és kétszer tegyek U fordulót?” Nem vagyok egy közlekedési zseni én sem, fogalmam sem volt, hogy erre milyen választ vár. Ezután törölték a csatlakozásom, ki kellett harcolnom, hogy áttegyenek egy másik buszra, mert fel kell érnem időben Bangkokba. Végül pedig majdnem nem szálltam le időben a buszról. Az a helyzet, hogy a thai emberek nagyon szégyellősek néha, és ha kérdezel valamit csak bólogatnak. Így amikor megkérdeztem a hölgyet a buszon, hogy „Bangokban vagyunk-e, le kell szállnom?” ugyanúgy igenlő bólogatást adott, mint amikor azt kérdeztem, hogy „Rajta kell maradnom még a buszon, tovább megyünk?” Néha tényleg nem lehetsz benne biztos, hogy értik, amit kérdezel, vagy szimplán meg vannak-e szeppenve, ilyenkor szoktam az ösztöneimre hagyatkozni. Internetem nem mindig van, hogy megnézzek valamit.

Bangkokban rengeteg buddhista templomot lehet meglátogatni, ezt imádtam az ott töltött pár napom alatt.

Bangkok után ismét egy 13 órás vonatút következett, Chiang Mai felé. Ezeket a sorokat már innen írom. „Szabadnapos” vagyok, értsétek úgy, eltávot kaptam ma az önkéntes munkámból. Ezúttal ismét gyerekekkel vagyok. Erről kicsit később… 

Sok- sok ölelés és köszönöm, hogy olvastok,

Szeretettel

Lilla

 TOVÁBBI FOTÓK: INSTAGRAM 

LILLUS_HEGE